Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-10-01 / 10. szám
11 ISMERJ RÁ ÉS KERESD. Nincs a világnak még egy népe, amelyik olyan tisztelettel viseltetne Kálvin János iránt és amelyik olyan büszkén vallaná magát kálvinistának, mint a magyar református nép. Ezeknek a neveknek lelkesítő és bizalomkeltő hatásuk van népünkre. Uj dolgok iránt bizalmatlan népünkkel elég volt és szintén még ma is elég valamit a nagy reformátor nevének kihasználásával kálvinista dolognak feltüntetni, hogy híveket lehessen számára keríteni. A nagy reformátor nevének és a kálvinista szónak ez a varázsa okozta aztán azt, hogy egyházi és vallási tekintetben annyi visszaélés történhetett mind a kettővel. Csak a Mindenható a megmondhatója annak, hogy hányszor és mennyi silány utánzatot szállítottak népünknek e hamisan használt védjegyek védelme alatt lelkiismeretlen vagy az igazi Kálvint és az igazi kálvinizmust nem ismerő próféták. Két ilyen nagy visszaélésre mutatunk rá. Az egyik az óhazában történt, de szerencsére már lejárta magát, a másik pedig itt Amerikában folyik és javában veszkődik még. A múlt század utolsó évtizedeiben és a jelen század elején a mindent a bűnös és szűk emberi értelem mértékével mérő racionálizmus (észelvüség) szárazsága hervasztotta le a lelkekben, a gyakorlatban és a hittani gondolkozásban a keresztyén vallás legkeresztyénibb, legegyedibb, legvigasztalóbb, leghősiesebb indulatokat gerjesztő, és a gondolkozó, érző emberi lélek talányait legjobban megfejtő igazságait. Az igazi bibliai és történeti — tehát kálvini — keresztyénség helyett egy vérszegény, erőtelen és az élet legmegrenditőbb tragédiáival szemben egész a szótalanságig tehetetlen vallási felfogásról hitték el, hogy az a valódi “keresztyén vallás.” És ezt a vallásnélküli vallást tették meg kálvinizmusnak! A kálvinizmussal mint világ és életfelfogással, a régi magyar református atyák hitével és a nagy reformátor emlékével szemben ez volt a legsúlyosabb kegyeletsértés és a legszégyenletesebb történelem-ferdités. Mert hogy nézett ki ez a “kálvinizmus” a gyakorlatban? Vallás volt, mely a vallásos élet minden külső megnyilatkozását, mint valami szégyenleni való s felvilágosultabb emberhez nem illő dolgokat kerülte, kritizálta, mellőzhetőnek, elhanyagolhatónak vélte. így maradtak el a nyilvános istentiszteletekről a “müveitek”, az előkelők, a gazdagok. így szokott el népünk az Ur teste és vére sákramen tornától. így haltak ki a családi istentiszteletek. így szorult az egyházi élet lassankint a puszta templomi istentiszteletekre. És mivé lett a templomi istentiszteletek rendje is!? Elhagyni belőle, amit csak el lehet! Röviddé tenni! És elhagyták belőle az Isten Igéjének olvasását, a legősibb keresztyén istentiszteleti alkatrészt. Az “evangyéliom szerint reformált” nép két bibliaiverset hallott egy héten: a vasárnap délelőtti és délutáni prédikáció teksztusát. Ezt se mindenüt hallhatta, mert sok helyen délután csak könyörgés volt. A biblikus lélek, a hitvallásos megadottság eltűnt az egyhából s fészket rakott benne az a “liberálizmusnak, szabadelvüségnek” nevezett közömbösség, amely belülről tette lehetetlenné és belülről az egyházból gátolta a legjobban a magyar református vallás, egyház és nép sorsáért, üdvéért legjobban aggódók munkáját. Mindezek nyomán kifejlődött aztán az uj idők “református” típusa: a komolyan semmit nem hivő, a vallás dolgaival csak szokásból, illemből, kényszerűségből vagy érdekből törődő, az egyház dolgainak intézésénél a speciális szakképzést s vele együtt a papságot szinte kéjjel háttérbe szorító, minden dolgok szinte Istentől elhívott birájává önnön korlátolt magát odaállító, az egyházat — Krisztus teste helyett — a maga másutt meg nem tűrt zsarnoki hajlamai szabad érvényesülési tereként kezelő, de azért áldozatot hozni nem akaró, újjá nem született, a Lélektől meg nem érintett, T
