Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-09-01 / 9. szám
\ 6 Kikapcsolva tehát egyelőre a “béke áldott napját,” nézzünk szembe az irtózatos vádakkal. Az baj, ha az Ur egyik szolgájáról azt kell megirja az Ur egy másik szolgája, hogy “asszonyszáju férfiú.” Mi a menydörgős menkőt csináljon azonban az Urnák ez a másik szolgája, ha az Urnák előbb említett szolgája csakugyan “asszonyszáju férfiú,” mégpedig annyira az, hogy két kontinens egyező véleménye szerint valóban rá kell hagyni a kofálkodásait, mert egyszerűen nem lehet semmi mást tenni vele. A “Magyar Egyház” annyira tartózkodik ettől az embertől, hogy dacára a sok szennynek, amit magából kiáraszt, még csak a nevét se Írjuk le a “Magyar Egyháziban. Hol van itt a szentségtörés? Aztán hogy azt a másik urat nem a Cosulich Line nevezte ki esperesnek. Hát ki nevezte ki, kérdjük teljes tisztelettel? Ha pedig senkisem nevezte ki, aminthogy ez az igazság, akkor mit szélhámoskodik egy nagytisztességü magyar egyházi címnek üzleti kihasználásával ? Egy pár szó a pénztől való megszédülésről. Jobban teszünk ha leírjuk azt, hogy az egyik mennyi egyházi pénzt sikkasztott el; a másik milyen merész kalandor ; vagy hogy a harmadik mögött micsoda ocsmányság sötétlik? Igazság szerint ezt kellett volna megírnunk, mert a Független Egyház elleni nemtelen harcában egy lap-féle úgy állította ezeket az embereket az amerikai magyar reformátusok elé, mintha egyenesen az égből szálltak volna alá, hogy hófehér tisztaságukkal tanúságot tegyenek a Független Egyház ellen. A “szeretetnek” milyen igéit tanítja az Ur Jézus Krisztus ilyen alkalmakra? Meg aztán az “illető hölgy”. Honnan tudja ez vagy az a lapszerkesztő, hogy a magyar reformátusoknak van-e, vagy nincs-e szükségük arra, hogy az “illető hölgynek” a viselt dolgairól nyilvános beszámolás adassék? Az egyháztörténelem sok “illető hölgyről” számolt már be, amint azt a szerkesztő urak nagyon jól tudják, s ha a budapesti presbiteriánusok egy amerikai asszonyságban felfedezték a második orleansi szüzet, mi megbotránkozni való van azon, hogy erről a nagy csodáról be akar számolni egy újság? Könnyű azonban belátni azt, hogy ezek az amerikai magyar lapok akkor, amikor a Független Egyházat piszkálgatják, a sanda mészáros mesterségét űzik. Egészen világosan nem azért fáj a fejük, mert egyik pap asszonyszájunak nevezi a másikat, vagy amiért az elsoroltakhoz hasonló “lármák” verik fel a csendet. Legyen szabad rámutatnunk már egyszer arra, hogy más ennek az oka, s hogy ezek a kirohanások inkább azt a célt szolgálják, hogy elfedezzék azt a kétarcú politikát, melyet az amerikai magyar lapok, nagy általánosságban és nagyon csekély kivétellel az amerikai magyar reformátusok életkincseivel való gazdálkodásaikban űztek. Itt van a dolog gyökere, s ha már beszélünk ezekről a dolgokról, erről beszéljünk. A szóbanforgó amerikai magyar lapok olyan csillogóan hazafias fronttal dolgoznak, hogy az olvasó sokszor szinte várja, hogy a festék piros, fehér, zöldre fényesedik papírjukon. Kik az amerikai magyar érdekek őrei és apostolai — kérdik kórusban, hogy aztán megadják a dörgő választ: mi vagyunk azok, magyarok, mi az újságosok. Ha tragédiáról kell hallani, hol van megrázóbb tragédia annál, amit annyiszor elsírnak illetékes szerkesztő uraink: a saját tragédiájuk, hogy mint emésztik fel magukat szegény magyar népük és a mostoha magyar betű önzetlen szolgálatában. Egy hajszálat nem akarunk elvenni az amerikai magyar sajtó munkásainak érdemeiből. Lássák meg azonban bűneiket is. Lássák meg minden esetre, ha azt akarják,- hogy elismertessenek a magyar betű és a magyar élet tisztességes munkásainak, s ha fenn kívánják tartani maguknak a sajtó becsületes munkásának legmagasabb rendű jogát: a kritika gyakorlását. Ennek az amerikai magyar sajtónak speciálisan egyházi és még ebben is speciálisan magyar református magatartásával kívánunk itt csak foglalkozni. Hogy is állunk itt azzal a nagy hazafisággal ?
