Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)

1929-09-01 / 9. szám

31

olyan emberekre is, akiknek jelleme, viselkedése és természete legjobban az alatomban, gyáván, bujkálva ártó csuszómászókéhoz hasonlit. Ezek Isten előtt utálatosak és azt akarja, hogy előttünk is azok legyenek. “Ami csuszik-mászik: utálatos legyen.” “Meg ne fertéztessétek magatokat semmiféle csuszó-mászó állattal és meg ne tisztátalanitsátok magatokat azokkal, hogy tisztátalanokká legyetek általok”. (43. v.)

A poklos ember törvénye.

“A poklos ember pedig, akin a fakadók van, megszakgatott ruhában és mezitelen fővel legyen és a bajuszát fedezze be és ezt kiáltsa: Tisztátalan! Tisztátalan ! Mindaddig pedig tisztátalan legyen, amíg rajta van a fakadók, tisztátalan az; csak ő maga lakjék, a táboron kívül legyen a lakása” (III. Mózes 13:45—46.)

Hogy a bűnös ember hogy viselje magát, arra kapunk itt nagyon erőteljes bibliai szemléletet. Ugyanis a legrégibb felfogás szerint a beteg egyúttal bűnösnek is tekintetett és a betegsége épenséggel bűnösségének napvilágra jutását jelentette. Kiváltképen a keleti betegségek egyik legszörnyüségesebbjére: a poklosságra áll ez az állítás.

A fenti bibliai rendelkezés lényege az, hogy a poklos viselkedjék úgy, minit aki poklos. Ne kérkedjék, ne kevélykedjék, ne hányja-vesse magát, ne tagadja le baját, hanem ismerje el és hangosan vallja meg, hogy tisztátalan és vigyázzon arra, hogy másokat is részesévé ne tegyen tisztátalanságának.

Ez a bűnös ember törvénye is. Viselkedjék úgy, mint aki bűnös. Szemérmetlen magahányás-vetés, hangadó lármázás, irgalmatlan más-megitélés helyett “mezítelen fővel legyen”, s ha már másnak nem is ismerné be bűnösségét, legalább a mindenható Isten előtt kiáltsa fájdalmasan: “Tisztátalan! Tisztátalan!” És ahelyett, hogy másokat is izgatna, vadítana, lázitana és ezáltal bűnösségében másokat is részessé tenne, “csak ő maga lakjék, a táboron kivül legyen az ő lakása.” S ha megtisztult, örömmel fogadják mindenek.

A manna ize.

“És ize, mint a mézes pogácsáé”

olvassuk a mannáról (II. Mózes 16:31.)

Gyermekkoromnak egy kis eseménye nyitotta fel elmémet arra, hogy ezekben a szentirási szavakban is lássak valami jelentést, valami értelmet. Szünidei tanitó voltam egy elégtelen osztályzatot kapott tanuló mellett. Csaknem egyforma korúak voltunk és a pajtásság jegyében folyt minden dolgunk. Tanulásunk, játékunk egyaránt. Náluk is laktam a vakáció alaatt. Kedves úri ház volt és jóságukkal örökre megnyerték szivemet. Egy este a vacsora befejezéséül “mézes kun-pogácsa” készült, mivel a család kiskunságba való volt. Barátommal egymásra néztünk. Elértettük a tekintetet. A pogácsaevő verseny megkezdődött. Egyik pogácsa a másik után tűnt el. Már a tizen is túljártunk mind a két oldalon, de ki tudja, meddig folyt volna a verseny a jóízű mézes kis-kun pogácsával, ha gyomrunk másnapi állapotára is gondoló felsőbb parancsszó véget nem vet a dolognak.

Ez a kedves kis esemény villámlott emlékezetembe, amikor a mannáról azt olvasom, hogy “ize, mint a mézes pogácsáé”. Nos, a fentebbiek alapján bátran elmondhatom, hogy tudom, milyen ize van a mézes pogácsának. Jó ize van! És kiváltképen a gyermekek kedvelik.

Látod, testvérem, ki e sorokat olvasod, Isten még ott a pusztában is tekintettel volt a kicsinyekre. Olyan eledelt adott az ő választott népének, amely nagy tápláló ereje mellett a gyermekeknek is ízlett. Bizonyára nagyon Ízlett, mert honfoglaló nemzetséggé nőttek fel rajta.

Egy korsó manna.

Isten megparancsolta Mózés által Áron papnak, hogy az első mannahullásból egy korsó mannát tegyen el a szövetség ládájába. Oda, ahol a 10 parancsolat két kőtáblája és később Áron kivirágzott vesszeje volt elhelyezve. (II. Móz. 16:32—34; Zsid. 9:4.)

Miért volt ez? Emlékeztetőül Izráel gyermekeinek arra, hogy miképen táplálta