Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-09-01 / 9. szám
17 A KÖVEK PRÉDIKÁCIÓJA.* “Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiálltam.” (Lukács 19, 40.) Nem lehet ideálisabb, eszményibb helyzetet elképzelni egy hivatása magaslatán álló lelkipásztorra nézve, mint amikor a reábizott nyájnak minden egyes tagját személyesen ismerheti, ha “nevükön szólíthatja” őket. Átérzi óhajukat, tudja kívánságukat! Látja örömüket, osztozik fájdalmukban! Velők sir, velők örül! Keresve se találhatnánk erre méltóbb helyet, mint egy amerikai kis városban alakult 30—40 családos gyülekezetei. — Valósággal az ős keresztyénkor elevenedik meg, kél ki évezredes sírjából. Pásztor és nyáj, tag és tag névszerint, egyenként ismerik egymást. Bibliai értelemben vett pásztorolásról csak itt lehet igazán beszélni. Itt érlelődik a hit jócselekedetté, aminek nyoma már e földön látható fényes bizonysággá valósul. Világitó őrtorony egy ilyen kis gyülekezet a mai önzéstől vakon robotoló világban. Példaadó világitó hely a csak a mát néző, csak a földiekért marakodó emberek számára. És egy ilyen őrtornyot akartak ledönteni, annak világosságát kioltani mostanában. Nem pusztult el, hiszen vasárnap délutánonként fel-felcsendül még az ének, az imádság! De a már megszokott gyakori kedves órákban hallgat! És ez a hallgatás rettenetes prédikáció. ítéletet hordoz magában! Vájjon ki ellen fog ez irányulni? Kinek kell ezért számot adni? Az elnémult kövek mit is prédikálnak?... Szól a prédikáció! Ki rabolta el a minden vasárnap reggel boldog örömmel karjaimba siető 25—30 gyermek hálaadó imádságát? Ki zavarta szét a nyugalom napján kétszer, délelőtt és este, imádságos szivvel a megáldó Isten elé boruló 60—70 felnőtt gyülekezeti tagot? Hová lopták el a munka robotjában, szerda este is, csendes enyhelyemben nyugalmat kereső fáradt munkást? Hová lettek a szombati iskolában édes magyar nyelvet tanuló csacsogó gyermeki ajkak, a csütörtök esti dalos madarak? Hétfő esti szórakozását, legalább ez egy estét a többi hétből, a templom előcsarnokában, az iskolában eltöltő ifjúsági kör? Hová lettek a buzgó Thábiták? A lelkes női tagok, áldozatos szivü férfiak? Kérdések ezek, melyek mind hatalmas kalapácsütések szivünk üllőjén. Aki ismeri egyházainkat, jól tudja, hogy ez a némán is hangosan kiáltó templom, a donorai gyülekezetünk temploma ! Pásztorát az isteni gondviselés, két évi munkálkodás után, egy nagy világvárosi gyülekezethez, New Yorkba rendelte el. Oda, ahol állítólag 30 ezer magyar református él, de ahol ez özön keresztlevél szerinti református egyetlen templomot sem tud, vagy nem akar eltartani ! Három magyar református templom van ugyan itt, közüle kettő a miszsziós egyházak koldus tarisznyájából tengeti keservesen életét, egy pedig, ez a miénk, önfenntartó egyház lenne,** de súlyos terhek alatt nyög és a szivéből kilopott papi hűségbe vetett bizalom és * Donorai gyülekezetünket nehány hónappal ezelőtt addigi lelkésze T. Marton Sándor elhagyni kényszerült, mert olyan gyülekezet bizalma szóllitotta erősebb munkára, melynek — templom-épitésben fáradozva s előbbi lelkészének hanyagsága következtében válságos helyzetbe jutva — föltétlenül szüksége volt egy becsületes, tetterős papra. Az igy — egyelőre! — saját lelkész nélkül maradt donorai gyülekezetbe betört egy Reformed Churchbeli missziós ember s ott meghasonlást szítva igyekezett volna a magyar verejtékkel épített templomot is átcsalni a miszszióhoz. Ez persze nem sikerült, de a fekete lélek anyit elért, hogy nehány megtévesztett ember kivonta magát annak az egyháznak kötelékéből, mely addig gyönyörű példát adott a magyar református hívek egyházszerető ragaszkodására s áldozatos hitére. Erre vonatkozik M. S. cikke. (Szerk.) ** A new yorki egyházközséget T. Marton Sándor elődje elhanyagolta. Az illető lelkész, aki hamarosan jobbnak látta ki lépni a Független Egyházból, — mi előtt a számon kérés elkövetkezhetett volna! — most egy misszió fedezékében húzódik meg. Amint az már szokás Amerikában illetve a missziós közösségeknél. (Szerk.)
