Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-12-01 / 12. szám
32 SZÉPIRODALOM HYMNUS AZ ÉNEKRŐL. A perth amboyi független magyar református egyház énekkara 25 éves jubileumára irta: Kováchy Kálmán. Huszonöt éve: karban itt az ének Istent dicsérőn magas égbe száll, Hatalmát zengi földi templomában Igaz hit k hála fénysugárinál, Ki nagy csodákat müvei a szivünkkel, Ha érintette érző húrjait: Derűt varázsol bármi éjszakába, Mig békén bízva tűrni megtanit. Ének- és dallal repkedett az ember, Mióta bűn s bu utitársa lett!... Gyönyörű hárfán ujjongott a lelke, Lantot, citerát, kürtöt zengetett S úgy vallotta teremtő Istenének, Hogy szent házában vele lenni jó, Hol ének-szóra ébredt szív világa Szent közelében dusabban nyíló! S legpompásabb Dávid királyi ajkán, Kegyes szívvel dicsérve Istenét; Némán bizó próféták ajka sem volt S uj énekükkel osztott a sötét!... S mig hurt pengettek vígan zengedezve: Szomjas lelkűk hűvös forrásra lelt! Elszállt a köny bubánat fellegével, Mialatt zsoltár vigasztalt kebelt! Oh, a dicséret lelki énekekkel Embernek áldás, Égnek áldozat! Mikor hymnus csendül Isten nevének, Ki ajakunkra vigasságot ad... S ha ottan-ottan dorgál is keményen; De tüzpróbában sem hagy el soha! S miként Pálnak, buzgó ének szavára — Szabadulásnak nyílik ajtaja!... Isten hatalmát zengő dallamokban Ének, imádság: lélek illata! Melyben a földről égre nő por-ember, Miként Libánon büszke cédrusa! S a mig örömmel szárnyat ölt a szivünk: Vele angyali muzsika beszél: — Ha áhitatnak harmatcseppje hull rá: Már múló létben mennyországban él! Ezért, ha elszállt szivedből a béke S gonosz gyötör kétségnek éjjelén, Bíborban sem találhatsz nyugodalmat, Mert beteg benned minden szép remény: Oh, éneket zenditsen ajkad akkor! Saulként hallgasd hárfa húrjait! S lelked könnyebbül bármi mélabuban, Mert öröm borát inni megtanit! S oh, hol a szív? hol húr nincs elszakadva S mennyi kebelben összetörtén áll! S ha mesterileg hangolója nincsen: Örök sötétre dobja a halál! S csak Isten az, ki énekekre indít, Vagy dalra nyitja szívvel ajkadat! Csak hallgass lelked szent szent Karmesterére: Jézussal éjre vig hajnal virad! ...Maradjatok hát Égnek orgonái! Szív hangszerével egy-egy drága kincs! Ne legyen veszteg énekelni ajk itt! Mert jaj, ha mennybe semmi hangja nincs! Csak zengjen, zengjen sírig templomének! Mely buzgó lelket Istenhez emel S fényében megfürödve ihletetten — Örök életre szebbül a kebel! CSIGA JÓSKA GYILKOSSÁGA. Irta: Donáth László. Úgy bátortalankodott be a biró kapuján, mint az égett ember, az ajtót sem nyitotta, mig hangosan nem mondták, hogy szabad. A kupaktanács odavolt az ámulattól! Hogy ez a kevély, kötekedő legény alázatoskodjék ilyen kutya módra?!... Még V élcony Péter, a vén hites is csóválta a fejét: — Ennek valami bibije van, no —gondolta. Felejtették bezzeg a község dolgát, pedig igy, nyáron, nagy dologidőben csak vasárnap reggel érkeznek a gyülésezésre; fontos hát, hogy a bajokat igazítsák... De, hogy ez a Jóska jöjjön ilyen alázatos képpel?!... Hisz amióta hazakerült a városi szolgálatból, még a pap előtt se vette le a kalapját... Hogy üthetett igy belé a jámborság?!... Eddig a bírónak is foghegyről dobta oda szót s né most milyen hunyászkodva kezdi: — Biró uram, megkérem alásan, hallgassa meg a kérésem. — Meg én Csiga, csak elé vele szaporán. — Hm, Csiga ?!. ..
