Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-12-01 / 12. szám
28 mint a Reformed Church munkásai. No meg talán azért sem igyekeztek az egyházak presbyterian kapcsolatot keresni, mert a Presbyterian Church semmiféle magasabb egyházi külön szervezkedést (pl. egyházmegye) nem engedélyezett soha a hozzá tartozó magyar gyülekezeteknek és ma sincs ilyen szervezetük az ott élő egyházaknak.” Hasonló megállapítást találunk a 65. lapon: “ .... ők nem rendelkezhetnek szabadon egyházaikkal. Nekik nincs szervezett egyházi közösségük, magyar egyházmegyéjük, mely rendelkezési joggal bírhatna. Pedig szétszórtságukban nagy erejük lehetne a szervezett magasabb egyházi közösség: egy magyar egyházmegye. Tudjuk azonban, hogy a Presbyterian Church nem engedélyez ilyet a nemzetiségi egyházainak.” Ha már presbiteriánus “édes testvéreiket” is kiteregetik, akkor semmit sem csodálkozhatunk azon, hogy lépten nyomon belekötnek a Független Amerikai Magyar Református Egyházba is. Nem elvi alapon, mert ilyet nem tudnak találni, hanem az inferiority complex gyermekes nyelvöltögetésével. Azt az egyházi testet, amely egyedül maradt meg Amerika földjén magyar reformátusnak, amely Amerika egyik sarkalatos elvét, az önmaga lábán való járást megvalósitotta, egyszerűen “függetlenkedő”-nek, irányzatát “függetlenkedés”nek nevezik azok, akik a sápadt fémnek pengésére levetkezték magyar református jellegöket, magyar önérzetüket, mert kitartatják magukat, s akik azt a csekélyke kis privilégiumot is, amivel rendelkeznek, csak azért tudták eddig is megtartani, mert itt van a Független Amerikai Magyar Református Egyház és “a maga intranzigens álláspontjával a magyar eszme szolgálatába kényszeritette azokat is, akik az amerikai missziók szolgálatában maradtak........” Különösen humorosan hatnak ezek a nyelvöltögetések akkor, amikor ilyeneket is olvasunk: “Egyházaink nagyon szeretnek kapni a Boardtól, de adni annál kevésbbé igyekeznek. Pedig hát “jobb adni, mint venni” — a Szentirás szerint is. De meg 20—30 éves egyházaknak bizony illő volna már a saját lábukon járni, a saját erejükből fenntartani magukat s nem missziói segélyen élősködni.” “A maga erejéből éljen meg s ne a mások kegyelméből.”) 47. oldal. Ha még hozzáfűzzük azokat a megállapításokat, hogy a különböző “apportionment”-ek befizetése, a lancasteri diákalap, a nevében sem őszinte Presbyterian and Reformed Church paper “támogatása” a jegyzőkönyvek tanúsága szerint az egyes gyülekezetek részéről a legmostohább elbánásban részesülnek, körülbelül mindent elmondtunk, ami az emlékkönyv első részében foglaltatik. Az egyházak és lelkészek cimii második rész a keleti klasszisba tartozó egyes gyülekezetek történetét adja túlontúl szubjektív alapon. Az életrajzok meg egyenesen émelyítők, különösen New York, Perth Amboy és Trentonnal kapcsolatban. A névkezdőbetükkel jelzett kölcsönös udvarlások olcsó tömjén füstjétől szédülést kap az ilyenekhez nem szokott olvasó. Mi pedig, akiket hasonló “költői szabadsághoz” már hozzászoktatott a missziós fantázia, mosolyogva szemléljük a holló-mosási kísérleteket........ A harmadik részben függelékként jegyzőkönyveket találunk s az effajta kiadványokból legalább is ez éven szintén elmaradhatatlan írást “epilógus” címen. A sorok igen érdekesek, mert azt bizonyítják, hogy papírra vetőjök aligha olvasta a sajtóterméket, amelyhez utószót csatolt. Nevezetesen úgy véli, hogy az unalomig elcsépelt “lelkiegység története” foglaltatik e könyvben. De hát tévedni emberi dolog. Az emlékkönyv, éppen tendenciózus volta miatt, igen kevés értékkel bir. Az amerikai magyar reformátusság problémáinak megoldásához pedig egy lépéssel sem vitt közelebb. (D—r) Szereti a Magyar Egyházat? Akkor rendezze hátrálékát és fizessen is elő!
