Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)

1929-12-01 / 12. szám

27 A könyv három főrészre oszlik. Proló­gusként megtaláljuk az ilyenfajta kiadvá­nyokból ma már elmaradhatatlan Schaeffer­­féle levelet, amelyekben a sok jókivánat mellett gyengéd célzás találtatik holmi ab­lakon kidobott évi 60 ezer dollárokra is és kifejeztetik ama hő óhaj, hogy ezekre tekintettel “bizonyára nem fognak csaló­dást okozni az Önök gyámolitójának és jóltevőjének”, vagyis, hogy “jó fiuk” lesznek. Az “egyházmegye” címet viselő első részben az első magyar egyházi kísérlete­zésekről, a reformed, majd később a pres­­biteriánus magyar misszió megindulásáról s a köztük azonnal kitört harcról, a hazai egyház munkakezdéséről, a konventi egy­házmegye, illetve később az egyházmegyék megalakulásáról, a háború alatti és a há­ború utáni nehéz állapotokról, a Tiffini Egyezmény teremtette helyzetről és a mai állapotokról olvasunk. Tiszteletre méltó do­log ebben a részben az, hogy néhol még a hazai egyházat és annak itteni munkáját is védelmébe veszi. Azt olvassuk pl. a 63. oldalon: “Úgy magyar református, mint magyar nemzeti szempontból védvára volt a magyar eszmének, a magyar gondolatnak. Sőt a maga intranzigens álláspontjával a magyar eszme szol­gálatába kényszeritette azokat i,s, akik az amerikai missziók szolgálatában maradtak, mert különben nem bírták volna a “magyar” versenyt. Még az ellenfeleknek is el kellett és kell is­­merniök, hogy a magyar misszió két egyházmegyéjével a legerősebb szer­vezett egység volt az amerikai ma­gyar reformátusok között.” Ami igen szép megállapítás, már csak azért is, mert ha őszinték tudnának lenni, ma ugyanezt kellene megállapítanak a Független Amerikai Magyar Református Egyházról is, amely nélkül, mint vala­mikor a Habsburg uralom alatti Magyar­­ország a független Erdély nélkül, még az a csekélyke privilégiumok sem volna meg, amit úgy a reformed, mint a pres^ biteriánus misszió, akarva-nemakarva, ma még kénytelen nekik megadni. A fenti megállapítás mellett azonban találunk mi kevésbbé hízelgőt is. pl. a 48. lapon: “...hazai egyházunkra is nagyobb tisztességet és becsületet jelent, ha ura marad a szavának, mintha szószegővé vál­nék bármikor is. Sőt azt is valljuk, hogy igy teremthetik meg közöttünk az igazán kívánatos békességet, ami ellen ma is az a kis csoport vét legtöbbet, amely hazulról kapja a biztatásokat egy, vagy más forrás­ból ....” Ami azt jelenti a Dante szavá­val, hogy “lasciate ogni speranza”, ne fájjon a szétdarabolt ország, ne fájjon a szétdarabolt magyar református Egyház. Az egyik Trianonban, a másik Tiffinben “adta szavát.” Hogy aztán a jól ösmert kényszer alatt “adott szóba” belepusztul, az nem baj. Meg kell tartani, mert ezt ki­­vánják a — volt magyar reformátusok. A hazai egyház mellett, a “lelki egy­ség” nagyobb dicsőségére szúrásokat kap a presbyteriánus magyar misszió is. Azt olvassuk pl. a 62. lapon: “Különösen kezdetben meglehe­tős illetéktelen személyekkel kísérle­tezett és nem egyszer kissé erőszako­san is lépett fel. A lelkészi minősítés tekintetében is igen sok követelményt mellőztek a magyar munkásaiknál, a­­mihez a magyar kálvinisták nem vol­tak szokva otthonról. A “presbi­terián” név sem fedi a református ne­vet mindenben s bizony sokszor visz­­szaéltek azzal a közhasználatban (ma­gyarban a “református,” angolban pe­dig a “presbyterian” nevet használ­ták.) (Ma is használják, hogy csak egy párat említsünk: Leechburg, Pa. Youngstown, O. Szerk.) A fentihez hasonló több megállapítást is találunk, pl. a 35. oldalon: “Valami csodálatos ellenszenvvel viseltetett az egy­házmegye mindenkor a presbiteriánusok iránt, aminek a magyarázatát személyi okokban és abban találhatjuk meg, hogy a presbiteriánusok sokkal több és kimé­­letlenebb ellenmunkát kezdeményeztek az egyházmegye területén idők folyamán,

Next

/
Thumbnails
Contents