Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-12-01 / 12. szám
17 A független Egyház és az amerikai magyar reformátusok egysége. A független Egyház vezérmunkásai nem izgágaságban gyönyörködő, hanem komoly, tanult és istenes emberek. Felelősséget éreznek az amerikai magyar reformátusságért mind faji, mind vallási vonatkozásban. Hogy mégis harcba, háborúba keveredtek, hogy mégis ádáz ellenszenv sodrába kerültek, annak az oka az, hogy az amerikai magyar reformátusság érdekeinek legjobban megfelelő egyházi alakulatot egy nagy, minden amerikai magyar reformátust magába foglaló egységes független Egyházban látták és megalkuvás nélkül — ha kellett “arte”, ha kellett “marté” — küzdöttek is azért. Eszmények vezették őket s nem személyi ellenszenvek és nem önző érdekek. Megmondották, hogy a lábukat is készek megcsókolni, apjuk vagy anyjuk meggyilkolását is képesek volnának megbocsátani azoknak, akik eszméjük igazságát és szépségét belátva velük együtt készek annak megvalósításáért dolgozni. Erre nézve felhívást is intéztek az amerikai magyar reformátussághoz, illetve azok vezéreihez mindjárt az 1924 decemberi egyházzá szervezkedés után, de azok, akik olyan fájdalmas könnyeket tudnak hullatni az amerikai magyar reformátusság valóban sajnálatos megosztottsága felett, a fülük bojtját sem mozdították az őszinte testvéri szóra. Az ezen az alapon való egység keresésére azóta is történtek előterjesztések Egyházunk részéről. De eddig siker nélkül. Ehelyett nekünk rontottak és ahol tudtak marták a húsúnkat. Eszméinket pedig megcáfolni nem tudták, sőt azoknak szépségéről csak legutóbb ez év júniusában is a hazai egyház két püspöke és egy püspökhelyettese előtt Washingtonban éppen a legfáradhatatlanabb függetlenség-ellenzők tettek akarva vagy akaratlanul bizonyságot. Hogy adjunk hát fel ellenzőink által nem csak, hogy meg nem cáfolt, sőt szépnek elismert elveket mi: annak vallói és áldozatos munkásai?! Szivünk és lelkünk azonban még sincsen bezárva semmi olyan terv, eszme és indítvány elől, amely úgy keresné az amerikai magyar reformátusság egységét és békéjét, hogy abban az egységben és békében a mi tűznek kohójában megpróbált igazságaink megtalálnák a maguk megvalósulásukat. Vincze Károly, egyh-ker. lelkészi főjegyző. A TORONY. Mint néma ujj mutat az égre Az idegen magyar torony, Szemem sugár termetén kúszik, Siró lelkemmel átfogom. Mennyi mélység a hallgatásban, Mit nem becsül meg hüs eszünk, Ő állni fog, irányt mutatva, Mikor mi már rég nem leszünk. Harang szive ha kongva dobban, Ő a felhők felé remeg, Mutatja, lelketek hová tör, Imázó, komor emberek. Meginti a templom kerülőt, Ki mellette el-elhalad: Te elpusztulsz és minden elvész, De fent az Isten megmarad. Eltékozolt lelkedre szégyen És meztelenség rárogyad, Mit öltözékül rántsz magadra: Torony-magas bűn s kárhozat. Kit elviselt a kapzsi élet S mint bujdosót paskolt a vész, Némán kiált a port evőre: Lelked is van, az égre nézz! Ha büszke, fennhordó fejűnek Önimádata gőgbe fagy, Leszól: alám állj s nézz szemembe És lásd meg, milyen semmi vagy! Magyar koporsók gyászos utján Minden temetőbe kilát, Hantok felett csudáivá nézi A megcsufolt Isten fiát. Én a sirhantról kérdve nézem: Mért bukás a próféta-ügy? Zug a torony: fent színre csattan A titok, mint hit-rózsa rügy. Szabó László.
