Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-12-01 / 12. szám
34 — Persze, hogy az vagyok. Nevem: Kvacsala. — Csak csendesen, uram. Nevem: Brhlik. — Ez nagyszerű. Ismerésem a Brhlikokat. Micsoda vér! Micsoda vér! És micsoda jellem. Igazán örülök, hogy találkoztunk. — Részemről a szerencse. Én is csak jót hallottam a Kvacsalákról. — Jól hallotta, uraságod. Mi kenyeres emberek vagyunk: mosolygunk, ha rosszul érezzük magunkat s nevetünk, ha a guta kerülget......De alkudni aztán nem alkuszunk! Azt én, Kvacsala Árpád mondom önnek, hogy mi nem alkuszunk! — Csak csendesen, uram......Hiszen mi Brhlikok se szénapadláson születtünk, de próbáljon valaki eltörni bennünket!...... Különben az én keresztnevem László. — Az is valami, uram, az is valami. — Ej, hiszen nem azért mondom...... — De ebadta! én meg azért mondom. Manapság annyit bosszant bennünket a vezetéknevünk, hogy én bizony mindjárt ma eldobnám a magamét, ha lehetne. A magyarok alatt öröm volt Kvacsalának születni, mert mindenki tudta rólunk, hogy azért jó magyarok vagyunk, de a csehek alatt, uram:......a csehek tótoknak néznek, a magyarok cseheknek, a tótok pedig levegőnek, mert olyan a tót, hogy hallgat, mikor nem tud valamit...... Higyje el, uram, pokol ma Kvacsalának lenni! — Csak csendesen, uram!...... Végre mi Brhlikok is megvoltunk a nevünkkel a magyar világban s most mindennap szégyeljük magunkat miatta...... Szerencse, hogy keresztnevet is adnak az embernek s azt jobban ki lehet választani. — Igaza van, uram, nekünk most a keresztnevekbe kell kapaszkodnunk. Hat gyerekem van, de az egyik Árpád, a másik Csongor, a harmadik Hajna, a negyedik Ete és igy tovább az istenfáját: Tihamér, Enikő, Csorna, meg még hat tartalékban, mert én keresztelő előtt nem a matrikulát nézem meg, hanem Vörösmartyt: futja az, uram, huszonnégy gyerekre megállás nélkül. — Pompás! Én bevallom, megakadtam a hét vezérnél, mert: Ond, Kond, Tas, Huba — ilyen neveket mégse lehet manapság keresztvíz alá vinni. Persze hogy Vörösmarty t kellett volna nekem is megnéznem. De az Isten szerelmére, csendesebben beszélgessünk, mert hátha valami spion ül a szomszéd fülkében. — Ül vagy nem ül, ki törődnék azzal, mikor két ilyen egymáshoz való ember találkozik. Ugyan már hova valósi uraságod? — Zsélyi vagyok. De azt bizony most úgy hívják, hogy: Zselovce. — Hiszen akkor megyebeliek vagyunk: mert én meg nyényei vagyok, azt meg úgy hivják, hogy: Nyanyince. — Ez igazan nagyszerű. Aztán mit csinál Zsélyben uraságod? . — Tanító vagyok. — Tanító? Hiszen nekem is az a foglalkozásom. — Micsoda? Uraságod is tanító? Hiszen akkor kollégák vagyunk. No tessék és ezt félórával Besztercebánya előtt kell megtudnunk. Hol az a csirke? Tessék kolléga ür, a feleségem csomagolt néhány rántott csirkét, addig le nem szádunk a vonatról, mig meg nem esszük. — Debizony előbb ezt a kacsát eszszük meg, amit az én feleségem csomagolt, mert én bizony nem cipelem tovább a szentnek se. — Tessék már ebből a csirkéből! — Tessék már ebből a kacsából! — De erőszakos ember kolléga ur. — Csak ha van kitől erőszakai tanulni. No már......ez a......kacsa.. ugyan......pompás. —Hát még......ez a... ...csirke. — Van ott államsegély.....ahol ilyen kövér kacsát vágnak. — Államsegély? — Az bizony négy év óta nincs. —- Elvonták. — Elvonták? — Hiszen akkor ebben is egyek vagyunk! Ez érdekes...... És-
