Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-12-01 / 12. szám
32 SZÉPIRODALOM HEGYI BESZÉDEK FELÉ*) Irta: Tóth Árpád. Még van hogy bennem horgadozva, fájva Dal indul, sir a kedvem szárazfája: Öreg cigány, megpengetem a nyütt Bus hegedűt. De hajh, ez már nem az az ifjú bánat, Mely csupa kéj volt s édesedve támadt, Mint holdsütötte halk hangszeren át Szűrt szerenád. Ebből immár alig lesz édes ének Üdvözletül a költő édesének, Nehéz hang érdesiti itt-amott A futamot. Vig füstölőszert, lágy rímet halomba Hasztalan szórok lobogni dalomba, Sercegve gyulnak, dérvert venyigék, A tört igék. Ökörnyál csillog künn az őszi aljban, Egy-egy deres szál csillog már a hajban, Elszál az élet, a nóta se hü, Vén hegedű! De ne bánd, ha már nem tudod a régit, Sird az újat, óh, az is kielégit, Nem édes, nem tüzes, nincs benne báj, De jó, ha fáj. Bár hangja dadogóbb és fénye ritka, De — érzed? — mélyebb, s — érzed? — több a titka, S nemcsak magad fájsz benne, de a tág Egész világ! S mintha olykor a gyarló földi dalban Hangját próbálná halaványan, halkan Valami égből üzent, messzi, szép Hegyi beszéd! Ne bánd hát, hogyha horgadozva, fájva Dalokba kezd még kedved szárazfája, Lelkem, öreg cigány, pengesd a nyütt Vén hegedűt! *) Az elhunyt költő egyik legszebb verse. EGY MAGYAR KÖLTŐ HALÁLA. A világ minden tájára szétszórt magyarságnak nagy gyásza van. Budapesten meghalt Tóth Árpád, az ujabbkori magyar lírai költészet egyik legkimagaslóbb poétája. Alig negyvennégy évet élt s a magyar költők tipikus betegségében, tüdővészben múlt ki. Halála bennünket, amerikai magyarokat, a minden magyart egyformán érő veszteségen kívül, annyiban is érint, mert az elhunyt költő fia volt Tóth András debreceni szobrász-művész, a clevlandi Kossuth szobor alkotójának s testvére, Márton Sándorné, donorai ref. lelkészünk felesége, most is itt éli át gyászát. A személyes vonatkozáson túl pedig a költő halálával magyar református egyházunk is egy elveszett fiát gyászolja . .. Az az, hogy Tóth Árpád nem veszett el, még nevében sem, mert azok a szomorú zengésű versek, melyek az ő nevét viselik földi halhatatlanságát is biztosítják. Dicsérni nem lehet az ő költeményeit olyanok előtt, akik semmit sem olvastak tőle, de akit valaha csak egyetlen sora is “szivén ütött”, az érzi, hogy Tóth Árpádnak, az embernek elmentével is nagyon megszegényedett a magyar világ. A költő nem irt sokat. Életének még legterhesebb küzdelmei között sem tagadta meg művészetét azzal, hogy olcsó pénzért szivének és agyának legdrágább kincseit aprózta volna el. Csak akkor irt, ha Írni valója már kristályossá vált, de mindig szépet. Amilyen költő volt, olyan jó volt embernek is. Nem állott magasan magán élete viszonyait tekintve, az emberek fölött, de * ott ahol volt, mindent meg tett azokért, akik segítségét kérték. És futott a hála elől. Temetésén nem lehettünk ott. Ide hetekre ér csak el a hir, de meg kell éreznie Tóth Árpádnak odafönt, hogy Amerika magyarjai közül is sokunknak ott ég a könnye a budai sirhalom már hervadó virágain. (B.K.Gy.)
