Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-12-01 / 12. szám
27 SZEMLÉLŐDÉS % A “Mortalium Animos” cimü pápai bulla által Magyarországon felkavart hullámok már Amerikába is átcsaptak. Az egyik magyar nyelvű római katholikus hetilap a jóizlés szintje alatt maradó hangon foglalkozik azzal a kritikával, amely az Országos Református Lelkészegyesület legutóbbi hódmezővásárhelyi gyűlésén a pápai körlevéllel kapcsolatban elhangzott. Gyermekes nyelvöltögetésnek tartjuk az olyan harcmodort, amely az érvek hiányát személyeskedéssel tudja csak pótolni. Egy magyar református püspök per “főprédikátor” néven való emlegetése jezsuita felfogás szerint látszhatik ugyan szellemesnek, de a mi humorérzékünk — hála Istennek — ebben az irányban nem fejlődött ki. Ha hasonló bors-szemjankós babérokra törekednénk, a pápaőszentségét mi is titulálhatnánk következetesen “legfőbbmisemondónak”. Az az állítás pedig, hogy a felekezeti ellentéteket kétszáz év óta mindig a protestánsok szítják, az Aesopus farkasáé. — Hogy ez mennyire helyt nem álló, az tudja legjobban, aki kitalálta. A körlevéllel való részletes foglalkozás nem célunk. Naivság volt a protestáns felekezetek részéről egy pillanatra is feltételezni azt, hogy a római egyházat meg lehet nyerni a keresztyén unió gondolatának. Nem azért, mintha Róma nem akarná az egységet, mert ezt akarja, de nem úgy, mint ahogy azt az ideális lelkű protestáns keresztyének elképzelték, hanem úgy, ahogy azt a Vatikán a saját földi hatalma érdekében szeretné: a római akolban. S ezt úgy hívjuk, hogy utópia, soha meg nem valósítható álom. A pápának mindenesetre érdeme az, hogy ezt kifejezésre juttatta. Azt, hogy a különben is gyenge lábon álló magyarországi felekezeti békességet ez az encyklika és a vele való foglalkozás megrendítette, nem tarthatjuk áldásosnak. Ezzel sem a reformátusok, sem a római kathólikusok nem nyerhetnek sőt veszedelmesen hátráltatja a történelmi Magyarország feltámasztására irányuló törekvést. Amerikában pedig egy átültetni szándékozott római katholikus és református harc az öngyilkossággal lenne egyenlő. A komolyan vett római katholikus vallás ép úgy lehet élet és lélek megőrző erő, mint a református vallás. A jelen körülmények között meddő vitatkozás egyik, vagy másik létjogosultságát kétségbe vonni. S ha a vallás el is választ bennünket, van valami, ami mégis összeköt: a közös vérségi származás. Magyarok vagyunk. Közös sors osztályosai. Ezt a vérségi köteléket széttépni akarni: veszedelmes dolog. Vigyázzunk. “A csehtestvéri érzés” egyik tipikus megnyilvánulásáról panaszkodik a felvidéki magyar református egyház hivatalos lapja. A Prágában szeptember havában ülésezett “Nemzetközi Jóbarátság Világszövetsége az Egyházak által” kongresszusa alkalmával a csehmorva atyafiak egyik hetenként megjelenő újságja egyszerűen “lázitók”-nak nevezi ki a felvidéki magyar református papokat s a csehtestvér egyház képviselői figyelmét felhívja arra, hogy fel ne üljenek a magyarok panaszkodásának, sérelmeik emlegetésének, mert mindazok egyszerűen “alaptalanok”. Az állam, már mint hogy a cseh-tót állam épsége elleni merényletnek tekinti azt, hogy a lelkészi utánpótlás még mindig Sárospatakról történik s még nagyobbnak azt, hogy a magyar református theológus ifjúság rávetette magát az angol nyelv tanulására, abból a célból — a csehmorva atyafiak szerint — hogy külföldön, Angliában és Amerikában propagandát fejtsenek ki Cseh-Tótország ellen. A “baj” hatásos gyógyszerének azt tartaná, ha a csehtestvér egyház igyekeznék megakadályozni azt, hogy a magyar református papok kongruát kapjanak. A “cseh testvéri érzés” efféle megnyilvánulásán mi nem csodálkozunk, a nem tiszta lelkiismeretű ember a falevél
