Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-12-01 / 12. szám

15

resztyén iratok” látnak napvilágot. Ezekről nem csupán kedvtelésből, de kötelességből is illik szólani. A mikor ezeknek az ostoba könyveknek még ostobább szerzői templomaink ajtajáig hozzák termékeiket, akkor bűn lenne hallgatni. Nekünk, lelkipásztoroknak a lelkek gondozása a feladatunk. Keserves körülmények között, alkalmas és alkalmatlan időkben hirdetjük az isteni igazságot. Önmagunk ellen vétenénk tehát, ha az ilyen vallási fércirolomról nem számolnánk be olvasóinknak.

Azok a munkák, amelyek eddig kezeimbe kerültek, a tudatlanságnak és a vak bigotizmusnak olyan fokát árulják el, amely mindenre alkalmas lehet, csak a hívek lelki kincseinek megőrzésére nem. “Megcáfolnak” évezredes igazságokat, hosszú tudományos kutatások eredményeit, tótágast állítják a különböző bibliai kijelentéseket. Az irásmagyarázatnak, az izagogikának és az exegesisnek a tudományát mesterséggé aljasitják. Javas embereket formálnak a prófétákból s a kártyavetés babonájához sülyesztik le a Jelenések Könyve nagyszerű állításait. Mondhatom, eddig, aki olvasta az ilyen termékeket, mindenki megvetette. Ez azonban ne legyen elég a mi számunkra. Mi látjuk, hogy az amerikai magyar reformátusságnak olyan tagjai is vannak, akik évtizedeken keresztül nem részesültek lelki gondozásban. Akiknek nincsen és nem is lehet elég lelki tőkéjük ahhoz, hogy ilyen “theologiai munkákat” helyesen elbíráljanak. így aztán előáll az a helyzet, hogy mi hiába vesszük pártfogásunkba az ilyen embereket. A mi templomi tanitásunknak minden munkáját egy csapásra lerontja az a propaganda, amit ezek az “irásmagyarázók” kifejtenek. Ezért harcolunk ellenük s ezért tiltakozunk minden egyes esetben, amikor kesernyésen mosolygó arcuk egy-egy istentisztelet után feltűnik a kijáratnál.

Amint az elmondottakból láthatjuk, a szennyirodalom ma már olyan erővel és olyan felkészültséggel dolgozik a komoly tudományosság és a belső, igazi vallásosság épitménye ellen, hogy ezt egyszerű kézlegyintéssel nem lehet elintézni. Minden tehetségünket, egész szellemi felkészültségünket és teljes hitünket latba kell vetni, hogy elnémítsuk őket. Ez az elnémitás azonban ne legyen agressiv. Ne az legyen a célunk, hogy a szerzőket semmikké silányitsuk, hanem az, hogy hallgatóiktól és olvasóiktól megfosszuk őket. Pedig a legyőzés sokkal könnyebb lenne, mint a meggyőzés. Ám embereknek a leteperéséből a mi egyházunknak semmi haszna nem volna. Ha azonban meggyőzzük híveinket s tapintatosan, igazságosan és becsületesen rávezetjük őket a helyes útra, ezzel nemcsak céljainkat érjük el, de egyúttal olyan keresztyénekké formálhatjuk őket, akik a lelkigondozói munka tárgyaiból a pásztorizáció alanyaivá lehetnek.

Fel kell használnunk minden alkalmat arra, hogy megtörjön végre a szennyirodalom hatalma. Vasárnapi iskoláinkban, ifjúsági egyleteinkben, a konfirmáltak körében a felnőttek társaságában minden eszközzel küzdeni kell a szennyirodalom ereje ellen. Olyan könyveket és olyan újságokat kell megkedveltetnünk, amelyek hivatásukon felül még a közerkölcsiségnek is szolgálatot tesznek. Elsősorban azokat kell felvilágosítani, akiknek gyermekei vannak. Minden szülőnek joga van ahhoz, hogy zsendülő gyermekétől számonkérje olvasmányait. Szépszokás az, ha a gyermek mindenben szüleinek a tanácsára hallgat. Amilyen szép, olyan hálás is. Ezt a szokást nem szabad a feledés lomtárába dobni.

Szüleit tisztességben tartó, embertársait szerető, Anyaszentegyházához ragaszkodó, jószivü gyermekeket csak úgy leszünk képesek nevelni, ha azokat a bizonyos “nekik nem való” dolgokat nemcsak szóban, de írásban is megtiltjuk a gyermekeknek. Ha nem ezt cselekedjük, nem gyermekeket, hanem ellenségeket nevelünk magunk számára s kigyókat melengetünk.

Én hiszem, hogy a mi öntudatos Független Magyar Református Egyházunknak minden tagja komoly megfontolás tárgyává fogja tenni az itt elmondottakat s minden erejükkel támogatni fogják a lelkipásztorok nehéz munkáját.

Tukacs György.