Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-12-01 / 12. szám
14 és családi tűzhelyek küszöbeire is befurakodnak. Ott “pompáznak” üzletek kirakataiban, bibliák és imakönyvek szomszédságában, hogy a gyanútlanul vásárlók figyelmet valahogy el ne kerüljék. Hány ezer meg ezer esetben indult meg a lelki, majd a testi züllés útja egy úgynevezett “regény” olvasásánál, hogy olvasóját, egyegy ártatlan gyermeket, vagy egy tiszta lelkű leánykát előbb az erkölcsi posványba, majd a kriminalitás karjaiba vezesse. Kérdezzük meg csak a világvárosok rendőreit, javítóintézetek tisztviselőit, mily zsenge korban levő leánykák lépnek annak a megnevezhetetlen utolsó rendnek a kötelékébe, ahol csak továbbsülyedni lehet, de emelkedni soha. Ennek az “irodalomnak” azonban nem csak erkölcsi veszélyei vannak. Ha ezeket feltárjuk, lehetetlen szemet hunyni általános demoralizáló hatásuk előtt is. Már egymagában az a tény, hogy ez az irodalmi fajzat annyira virágzik és hódit, hogy lépésről-lépésre háttérbe szorítja a becsületes és tudományos irodalmat: beszélő bizonyság korunk erkölcsi depravációjának. Ha a mai szülők azon keseregnek, hogy fiaik és leányaik ifjúságuk delelőjén aggastyánokká váltak s minden ideálizmusból kivetkőzött, testben és lélekben megroppant rokkantjaivá váltak az életnek, köszönjék ezt főképpen annak a szennysajtónak, melyet házaikba beengedtek s amelynek mérgét nem tartották távol gyermekeiktől. A szennyirodalom termékei közül különösen ki kell emelnünk azokat a detektív és rémregényeket, amelyek valóságos melegágyak a gyilkosok, tolvajok, kalandvágyók, sikkasztok stb. kitermelésében. A legaprólékosabb részletekig ismertetik ezekben a különböző bűnök elkövetésének fortélyait. Nem egyszer olyan kidolgozót terveket nyújtanak olvasóik számára, hogy azok gondolkodás nélkül teszik le a könyvet s mennek végrehajtani a tervezetet. Azt mindig hittem, hogy a szennysajtó termékeitől prüdériát nem lehet várni, de azt sohasem gondoltam, hogy odáig merészkedjenek. Sajnos, ezen a téren amerikai adatokkal nemrendelkezem-. Számtalan esetet tudok azonban Magyarországból még, amikor egészen fiatalok bűnbe estek, törvény elé kerültek az ilyen rémregények hatása alatt. Ugyancsak a szennysaj tó termékei közé kell számítanunk azokat a hirdetéseket is, melyeket ma már, egyébként komoly újságokban is olvashatunk. Itt azonban már nemcsak az irót, de a lap szerkesztőségét is felelőségre kell vonni. Olyan újságok, amik nem állanak hivatásuk magaslatán s amik egyszerű pénzszerzési alkalmat látnak csak foglalkozásukban, nem méltók arra, hogy egyetlen ember is támogassa őket. Sőt, ha már odáig megyünk, hogy az újságírásban is csak üzleti foglalkozást látunk, akkor is ki kell nyilvánítanunk azt, hogy a tisztességes üzleti szellemnek is megvannak a maga legitim határai és tilalomfái. Nem politikai irányzatokat ostorozunk itt, hanem azt az erkölcstelen irányt, amelynek nincsenek határai. A hírlap lehet jó, vagy rósz, komoly, vagy frivol. Ez a maga dolga. De a kerítő szerepére lealacsonyodnia nem szabad. Még úgy sem, hogy ezt a foglalkozást hirdetések alakjába a kiadóhivatal felelősségére öltözteti. Rendkívül érdekes megfigyelni azután azokat a sajtópereket, amelyek az ilyen termékek miatt lefolynak. Milyen krokodiluskönnyeket hullatnak a szerzők és kiadók... Hogy most már ezt sem szabad? Hát hol a sajtószabadság? Mi ne áltassuk magunkat ! A szabadság nem szabadosság. Épenolyan kevéssé, amint az erő és erőszak nem kongruens fogalmak. Az egyik erény, a másik erénytelenség. Az egyik jog, a másik jogtalanság. Az emberi szabadság a keresztyén világ szemléletnek az eredménye, a szabadosság pedig az emberek találmánya. A szabadosság csak fattyúhajtása a szabadságnak, amelyet csak lenyesni illik, hogy igaz, erős hajtásokban viruljon a törzs. A szennysajtó újabban már megunta a világi témákat. Különösen itt tapasztalhatjuk Amerikában, ahol minden ember alakíthat egy-egy “felekezetet” s a legutóbbi időkben képtelenebbnél képtelenebb “ke
