Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-12-01 / 12. szám
9 HARMINC CSALÁDOS GYÜLEKEZET AMERIKÁBAN. Amikor az Amerikai Független Magyar Református Egyház esperesének, ma már főesperesének, a — mintegy 30 családot számláló — donorai gyülekezet lelkészi állásának elfogadására felhivó sorait megkaptam, őszintén megvallva, gondolkozóba estem. És ha az óhazai viszonyainkat nézzük, méltán! 30 család és lelkész! állás! Éppen nekem tűnhetett ez fel különösnek, ki otthon egy 3500 lelket, tehát mintegy 1000 családot számláló és még mindig csak leány-egyháznak voltam kinevezett hitoktató lelkésze. Méltán tehettem hát fel a kérdést, hogy a mai aggasztóan nehéz munka viszonyok között, mégha Isten dicsőségének a szolgálatáról van is szó, milyen eredményt mutathat fel 30 család, egy egészen idegen világ közepette, amikor ugyanazon eszmékkel, elvekkel telitett, sőt szent lelkesedéstől és hő vágytól égő 1000 családos gyülekezet, szülőföldjén, még — bár elég mostoha — de mégis állami támogtásban is részesülve, az egyházi munka egyedül eredményes megkezdésére és mélyítésére nélkülözhetetlen templom felépitéséhez is oly roppant akadályok leküzdésével tudott hozzáfogni? — Szinte restelte az ember őszintén bevallani a teljes igazságot, hogy 30 családos gyülekezethez megy ki lelkésznek, mert legtöbbször ajk biggyesztéssel és hátunk megett bizonyára nem valami hízelgő jelzővel illetek e könnyelmű s talán szélhámosságnak minősített vakmerő vállalkozásért. Az egészen bizonyos, aki ily küldetésre mer vállalkozni, annak érezni kell valamit abból a lélekből, amely a prófétákat betöltötte, az apostolokat lelkesítette. Tudatában kell lenni annak a magassabb hivatásnak, felségesebb küldetésnek, amely nélkül, mint hasznavehetetlen részt, mint feleslegessé vált kereket, kidobnak a társadalom nagy gépezetéből. — Élni kell azt a naponkénti feláldoztatást, amely — csodálatosképen, — mégis örömmel töltötte el a nagy apostolt, Pált: “ha kiontatom is italáldozatként a ti hitetek áldozatánál, mégis örülök és együt örülök mindnyájatokkal. (Fii. II. 17.) — Soha sem szabad nézni csak a maga hasznát, de egyes egyedül a nagy kegyelmű Isten dicsőségét, mert “valaki az eke szarvára veti kezét és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára. (Luk. IX. 62.) De nemcsak a vezetőnek kell telítve lenni az isteni elkötelezés, elválasztás szent bizonyosságával, hanem a gyülekezetnek is kell birni “valamivel.” Kétségbevonhatatlan tény, hogy csak “valamire” lehet építeni! Semmiből és semmire mi emberek nem tudunk építeni. Egy gyülekezetnek kell tehát birni olyannal, amit nem lehet neki csupán bebeszélni, amit nem lehet számításon kívül hagyni, a föltétien és mindég holtbizonyos “igazsággal”. — Beszélhetünk az angyalok nyelvén, de ha az “igazságtól” munkánkban csak egy hajszálnyi elhajlást vesznek észre, bizalmuk összetört, áldozatkészségük meghalt. Ám mutasd csak meg nekik a szent igazságot, éld csak a nyílt becsületességet, lássa csak tisztán tiszta, önzetlen munkádat, nem az erszényét, de az életét adja oda érte! Mi lehet itt szentebb egy ideszakadt magyar léleknek, amiért minden áldozatra kész, mint az őseitől reászállt hamisítatlan magyar hivallás és az embert tökéletes emberré tevő önrendelkezési jog. — A koldust, vagy rabszolgát, ki magát és szent örökségét egy tál lencséért eladja, csak szánni lehet, de nem értékelni. — Templomában úgy és azt akarja hallani, ahogyan és amit még szülőföldjén a fehérre meszelt kis templomaiban hallott és mindene felett, amit maga körül teremtett, egyedül és kizárólag ő akar rendelkezni. Néki kell is rendelkezni, hiszen mindene amivel bir az ő leikéből, szivéből, hitéből állott elő. Temploma, iskolája s minden alkotása munkájának, verítékének, küzdelmeinek, áldozatának szent eredménye. Játszd el tőle ezeket, porba döntötted hi-
