Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-11-01 / 11. szám
13 levél 8, 9-et.) Igaz, hogy Tertullianus “Apolog. 39.” cimü munkájában másképpen ír, de minden esetre több hitelt érdemel Pál apostol, aki a jelzett helyeken a maga munkájáról, a maga tapasztalatairól a maga pennájával ir és a saját élményeit ecseteli, mint az a montanista Tertullianus, aki még meg sem született akkor, amikor a jeruzsálemi gyülekezetben a “vagyonközösség” fennállott, ő amiket hallott, azokat irta le. Pogány irótársai, elsősorban az elégedetlen zsidóság pedik tárgyilagos információkkal bizonyára nem látták el. Hiszen ha ezt elfogadnánk bizonyságnak, el kellene fogadnunk azokat a gyalázkodó s vérig sértő állításokat is, amelyek Tacitus római irótollából és a zsidók Talmudjában napvilágot láttak. A Pál-féle szegénygyámolitás nem terjedt ki a munkakerülő restekre s az ingyenélőkre. Arra sem volt felhasználható, hogy a tehetősebb rokonok ezzel közelebbi kötelességeik alól kibújhassanak. (Lásd Timotheus I, 5., 8. és Thess. II, 3., 6.) Pál minden erejével arra törekedett, hogy a szegénygyámolitásban az önkéntességet, a spontanitást és a kötelességet egyformán hangsúlyozza. A szegénygyámolitást már kezdettől fogva adományozással végezték. Először természetbeni adományokat juttattak a szükölködők részére, majd a perselyek használata vált szokássá. Hogy mennyire kötelessége volt az ős keresztyén embernek a szegények és szerencsétlenek támogatása, arra nagyszerű bizonyság Cyprianusnak az állítása, melyben azt mondja, hogy adakozás nélkül a vasárnapok megszentségtelenittetnének. Az adakozások titokban történtek s mégis elegendő volt a szegények támogatására. Pedig, mint föntebb láttuk, pogány irók állítják, hogy a keresztyének nemcsak a saját szegényeiket, hanem azokat a pogány nyomorgókat is támogatták, akikre senki sem gondolt. Az önkéntes adakozás a szegények számára egészen a hatodik századig megmaradt. Természetesen kisebb - nagyobb módosításokkal. Ekkor azonban Pál apostol terveit keresztezte a már kifejlődésben levő hierarchia. K. u. 583-ban a maconi zsinat már az egyházból való kirekesztés terhe mellett megparancsolta, hogy a szegények és fogságban levők számára mindenki tizedet tartozik adni a sajátjából. így lett az önkéntes adakozásból parancs s a keresztyén szív jogából paragrafusos törvény...... Ez ideig az irgalmasság hét törvénye hajtotta cselekvésre a keresztyéneket: Éhezőknek ételt adni, szomjuhozóknak italt adni, a mezíteleneket felruházni, vándor embereknek szállást adni, betegeket istápolni, fogságban levőket vigasztalni s a halottakat tisztességgel eltemetni; ezután már a fejedelmek pompáját s a világ cicomáját magára öltő egyház csak papiron kezdi szeretni a szegényeket. Majdnem ezer esztendőnek kellett eltelni addig, amig az írás joga, a szív érzelme s Krisztus beszéde újra felfedezte az emberiség számára a szegényeket. Először még csak a templomban lett egyenjogú a szegény a gazdaggal, először még csak itt lehettek jelen egy vendégségen, majd, amikor a reformáció hóditó utján át melengette a hideg sziveket s a paloták márványai közé is bevitte az irgalom szavát, politikailag is egymás mellé állhatott a szegény és a gazdag...... Ma már eljutott az emberiség odáig, hogy szervezett egyesületek, állami alakulatok, jótékony ligák ezrei támogatják a szegényeket s hívják fel a közfigyelmet a sors eme szerencsétlenjeire. A történelem is megmutatja Istennek a kezét, aki mindig nagy gonddal őrködött a szegények élete felett. Mi tehát s velünk együtt minden keresztyén, a proletárság boldogulását, jobb szociális helyzetét, velünk s bárkivel való egyenlőségét nem Trockytól, nem Lenintől s hóbortos “nimandoktól” várjuk hanem a teremtő Istentől, aki a hűségért és hitért gazdagon megfizet. Tukacs György.
