Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-11-01 / 11. szám
14 ÍRÁS és élet CSENDES ÓRÁK A MENNYEI JELENÉSEK KÖNYVÉVEL. írja: Vincze Károly. XI. “LEESÉM AZ Ő LÁBAIHOZ, MINT EGY HOLT.” “Mikor pedig láttam öt, leesém lábaihoz, mint egy holt. És reám veté az ő jobbkezét, mondván nékem: Ne félj!” (1—17.) Mikor a Sión hegyéről szólott vala Isten az Ő népéhez, azt rémület szállotta meg és mondának Mózesnek: “Te beszélj velünk, és mi hallgatunk, de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk.” (II. Móz. 20, 18—9.) Mikor az Ur Jézus földi ábrázatján keresztül ragyogott az Ő isteni dicsősége a megdicsőülés hegyén, a tanítványok arcra esének és igen megrémíilének. (Máté 17—6.) Mikor a megdicsőült Ur megjelent Pálnak a damaszkuszi utón, az elvesztette szeme világát a mennyei ragyogástól. (Ap. Csel. 9—8.) És ime, János is, mikor szembetalálja magát a dicsőség Urával, leesik, mint egy holt. Vájjon nem mind annak a bizonyitékai-é ezek a bibliai példák, hogy a mi jelenlegi emberi természetünk nem bírja el az Éggel való szemtől-szembeni találkozást? És mivel ez igy van, nem kellene-é Istennek hálásaknak lennünk, amiért emberi természetünk gyengeségéhez alkalmazkodva a szentiratok, a szent sákramentomok, valamint ezeknek sáfárai: az egyházi szolgák és mindezeket hatékonnyá tevő Szent Lelke által szól hozzánk, közli magát velünk és munkálja idvességünket ? János leesék az Ur lábai elé. Az angyal lábai elé is leborula, hogy imádja őt. De az angyal leintette, mondván; “Meglásd, ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd.” (19—10.) Jézus azonban nem utasítja vissza az imádatot. Sőt megnyugtatja az imádót. “Ne félj!” — mondja neki. Nem azért, mintha hizelegne neki, hogy Istennek járó hódolatból neki juttat valamit egy szegény megrémült ember. Nem. Ő, még megaláztatása napjaiban sem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem megalázta magát egészen a keresztfának haláláig. (Fii. 2.) Hanem elfogadja a hódolatot, mert Ő Ur az Atya Isten dicsőségére, akinek nem hogy látására, de még nevére is, kell, hogy minden térd meghajoljon, menynyeieké, földieké és föld alatt valóké, így a Jánosné is, a mienk is. A hét csillag és a hét aranygyertyatartó titka., “A hét csillag e hét gyülekezet angyala; és amely hét gyertyatartót láttál, az hét gyülekezet.” (1—20b.) 1. A megdicsőült Ur hét aranygyertyatartó között jelenik meg Jánosnak és jobbjában hét csillagot tart. Ezeknek magyarázatát adják a fentebbi szent igék. A hét gyertyatartó a hét gyülekezet, amelynek az üzenet szólt. De annak az igazságnak, ami a hét Kis-Ázsia-i gyülekezet gyertyatartóhoz való hasonlításában kifejezésre jut, minden gyülekezetei illetőleg igaznak kell lenni. Nézzük, mi ez az igazság. Az egy darab aranyból készített hét ágú gyertyatartó az Isten sátorának egyik szent felszerelési tárgya volt. (II. Móz. 25, 31—40.) Erre célo? vissza a szentiró, mikor itt az egyházakat gyertyatartókhoz hasonlítja. Ez a hasonlat főképen azt tanítja, hogy az egyházaknak világitaniok kell. Világosságot kell árasztaniok a hozzájuk tartozó tagok, a társadalom, az egész emberi nem életébe annak minden vonatkozásában. “A gyertyát sem azért gyújtják meg, hogy véka alá rejtsék, hanem hogy gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” Éhez azonban szükséges, hogy az egyház tagjai legyenek egyen-egyen a világ világosságai.
