Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-11-01 / 11. szám

11

SZEGÉNYGYÁMOLITÁS AZ

A kcresztyénségnek kezdettől fogva programjában volt a szegénygyámolitás. Ennek nyomait nemcsak a bibliában, de a reánk maradt különböző kortörténeti iratokban is megtalálhatjuk.

Hogy micsoda hatalmas és nemes újításokat hozott a keresztyénség ezen a téren is, azt csak akkor tudhatjuk elképzelni, ha kissé szemügyre vesszük a Krisztus előtti szegénygondozás rendszereit, illetve redszertelenségét.

Aristoteles, a nagy görög bölcs, jótékonyságot nem ismer. Az ő bőkezűsége nem a szereteten alapszik, hanem azon az elven, hogy adni szép cselekedet. Seneca például azt mondja, hogy csak a gyönge lelkek könyörületesek, a bölcs ember soha. (Seneca: De dementis II., 4., 5., 6.) Rhodosban és Tarentumban Charondas elrendelte ugyan azoknak a gyámolitását, akik valamely véletlen esemény folytán szegényedtek el, de más szegényekkel szemben sohasem tartotta fontosnak a könyörületesség gyakorlását. Athénban Solon halála után a hadirokkantakat állami támogatásban részesítették. Ez azonban inkább sorozható a kötelességek, mint a könyörületességek sorába. Rómában a demokratikus irányú fejlődés kezdetén mintegy 320,000 szegényrészesedett segélyezésben. Ez a szegénygyámolitás azonban célzatos volt. Nem ingyen és nem érdek nélkül adta a pénzt az államhatalom. Újabb háborúra készült Róma s ehhez nagy szüksége volt a nép bizalmára. Hogy mennyire igaz ez az állitás, bizonyítja az a körülmény, hogy amikor Caesar véglegesen legyűrte ellenfeleit s hatalmát biztosítottnak látta, a segélyezettek számát 320,000-ről 150,000-re redukálta. Pedig magunkról tudjuk, hogy egy nehéz háború után a szegények száma megkétszereződik, nem pedig megfogyatkozik.

Egyes irók nagy dicsekedéssel emlékeznek meg a római császárok nagy pénzadományairól s győzelmi “pénzszórásairól”. Ezeket azonban az újabb történelem a megvesztegetések közé sorolja.

ELSŐ KERESZTYÉNEKNÉL.

Lassanként szokássá vált Rómában az, hogy a császárok valósággal megvásárolták a nép hangulatát.

Amikor például Marcus Aurelius egy háború befejezése után a néphez beszédet intézett s a háború nyolc esztendejét magasztalta, a csőcselék hangosan és hangsúlyosan utána mondta: “Bizonynyolc év” s nyolc arany-at kérő tagmozdulatokat tett a szónok felé. Persze a császár fizetett. így érthető meg, hogy a legrosszabb császár ilyes cselekedetei folytán hamar befurakodott a csőcselék kegyeibe. (Bővebben Dio Cassius LXXI, 32.)

Hogy az itt érintett esetek nem a jó szívből fakadtak s hogy a pogány-ság szegény-gyámolitásának semmi komolyabb alapja nem volt, arra nagyszerű példa Julianusnak a kívánsága, amely szerint a proletariátus megszüntetését csak úgy tartja elintézhetőnek, ha a keresztyének cselekedeteit utánoznák a pogány- adakozók is. Julianus a többek között ezeket mondja: “Hát nem szégyen az, hogy- a zsidók közül senkisem koldul, az istentelen galileusok pedig (s ez a díszes megszólítás a keresztényekre vonatkozik!) nemcsak a maguk közül valókat, hanem a mi embereink közül is táplálják azokat, akiket mi segítség nékiil hagyunk.” (Lásd 49. levél utasítással p. 288 s köv.) Nem nevezhető pogány cselekedetnek s nem irható a pogányság javára a római és görög szegény-gyámolitásnak az a fellendülése, amely Valentinianus, Marcianus, Nagy Constantinus idejében bekövetkezett. Ez már a keresztyénség érdeme, nem a pogányságé, itt már a keresztyén világnézet győzelme mutatkozik a lehanyatló és élettelen pogány világnézet felett.

A moslim és a phöniciai szegénygyámolitás már sokkal magasabb nívón állott. A rendszertelenség itt is rányomta bély-egét az egész mozgalomra. Mégis úgy látjuk, hogy itt a szegények ügye nem a kedvtelöknek, hanem a jó szivüeknek az ügye kezdett lenni. A Tyrus-