Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-10-01 / 10. szám

13

hogy kik haltak meg abban a betegségben, amelyben ő szenved. Ne siránkozzanak felette. Szóval ne húzzák lefelé a reménytelenség örvényébe. Ne keltsenek benne bizalmatlanságot kezelő orvosa iránt. Ne utasítsák javasasszonyokhoz. Ne kommendáljanak neki mindenféle orvosságot, kenőcsöt és ezerjófüvet. Engedjék, hogy csendességben és lelki nyugalomban követhesse orvosai tanácsát, akik talán mégis csak jobban értenek a betegségekhez, mint az, aki sohasem tanult azokról. Hanem igyekezzék minden beteglátogató arra, hogy látogatása olyan legyen a betegnek, mintha egy napsugár köszöntene be a beteg lelki világába. Vigyen a beteg lelkének örömet, biztatást, reménységet. Ne szégyeljen egy-két kegyes szót szólni sem az Isten bölcsességének kikutathatatlan tanácsáról, és még a jelenben rossznak látszó dologból is jó véget teremteni tudó és akaró hatalmáról s jóságáról. Ha ezt teszi valaki, akkor életet visz a betegnek. Ez pedig kedvesebb ajándék mindennél, amivel a betegnek kedveskedhetünk.

Általában ha beteget látogatunk, gondoljunk az Ur Jézus Krisztusra. Ő mindig balzsamot, mindig életet vitt a betegnek. Kövessük Őt ebben a tekintetben is.

EGY A TÍZBŐL.

Általánosan ismert emberi jellemvonás, hogy mig a bajban “jaj Istenem”-ezünk, addig életünk jó folyását elégséges oknak fogadjuk el arra, hogy Istennel kevesebbet törődjünk. Sokan vannak a bajban segítséget kérők, de kevesen a segítségért hálákat adók.

Nagyszerű példa van erre a Szentirásban is (Luk. 17:12-19). Történt egyszer hogy amint az Ur Jézus Krisztus bement egy faluba, tiz bélpoklos jőve elébe, akik távol megállának és felemelék szavukat, mondván: “Jézus, Mester, könyörülj rajtunk !’’ Az Ur elküldte őket a papokhoz és amig odaértek, mindnyájan meggyógyultak. Egy pedig ő közülök, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért Jézushoz, és arccal leborula az Ő lábainál, hálákat adván Néki.

íme, tiz kért segítséget, és az Ur tizet hallgatott meg, de csak egy mondott érte

köszönetét nyilván, mindenki előtt. Tizből egy, százból tiz, szóval csak tiz százalék.

És ez igy van ma is. Ha valamiben, úgy ebben a tekintetben egy jottányit sem változott az emberi lélek. Az emberek közül, akik betegségükben sírtak, jajgattak, imádkoztak és imádkoztattak magukért, legfeljebb csak tiz százaléknak vezet első útja a templomba, hogy ott az egész nép előtt háláját nyilvánítsa. Férfiak, asszonyok, ifjak és öregek egyek e tekintetben. És mi lelkipásztorok bizonyos kimondhatatlan keserű érzéssel látjuk ezt. Hogy a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, csak akkor kell az emberek többségének, ha bajban vannak. Jó sorsukban pedig hálátlanul félre dobják. És vígan indulnak el újra az élet utján, hogy újra vétkezzenek, újra bajba jussanak s újra könyörögjenek, de megint csak hálátlanul viselkedjenek.

De az még mind semmi, hogy a mi szivünket járja át keserű, szent fájdalom. Hanem az járja át az Isten szivét is. A mindent látó isteni szemnek is feltűnik a segélyt kérők és hálát adók közötti nagy aránytalanság. “Avagy nem tizen tisztulának-é meg? A kilenc pedig hol van? Nem találkoztak, akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?” — kérdezi az Ur Jézus Krisztus. És szavából szent fájdalom és szent megbotránkozás csendül ki.

Atyámfiái, Ítéljük meg már most magunk, hogy szép és megengedhető dolog-é igy megszomoritani és igy megbántani Istent? Tisztességes, becsületes keresztyénnek nevezhető-é az, aki ennyire hálátlan tud lenni azzal az Úrral szemben, aki meghallgatta Ínségünkben hozzá küldött esedezésünket? Bizonyára nem. És akit egyszer ilyen hálátlanságon kap a gyülekezet, azért, akármilyen bajba is jusson, képtelen még egyszer azzal a buzgósággal könyörögni, mint amilyennel először könyörgött. Ha csak a második lecke nem használ, és ké.tségen kívül hálás keresztyénnek nem bizonyltja magát. így tehát az egész gyülekezet rokonszenvét teszi kockára az, aki a bajból kiszabadulván, az egész nép előtt hálát nem ad Istenének. Keleti