Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-10-01 / 10. szám
12 KISEBB CIKKEK A BETEGEK LÁTOGATÁSÁRÓL. A földi élethez hozzá köttetett a fájdalom, a sóhajtás, a jajkiáltás, a könnyhullatás, a betegség. Ebben a tekintetben senki sem kivétel. Erre igazán alkalmazható az a régi latin közmondás, hogy “ma nekem, holnap neked’’. Ennek következtében gyakran jövünk abba a helyzetbe, hogy beteget kell látogatnunk. Talán élettársunkat, talán gyermekünket, talán rokonainkat avagy barátainkat. A lelkipásztor pedig ezenkivül a maga nagyobb családjának: gyülekezetének a tagjait. Hogy milyen magaviseletét tanúsítsunk már most akkor, amikor beteget látogatunk, arról óhajtunk egy pár jó szót szólani. A lelkipásztor, ha beteget látogat, mindig emlékeztesse magát arra, hogy ő lelkipásztor. Lelkek gondozója, gyámolitója és Isten felé terelője. Sohase elégedjék meg tehát azzal, hogy csak a beteg testi állapota felöl érdeklődjék, vagy azzal, hogy jóakaratu, de esetleg avatatlan orvosi tanácsokat adjon. Hanem a lelket vegye gondozás alá. Azt a betegség által megzavart egyensulyu, nyugtalan lelket. Kórházban, vagy más, otthonától távol eső helyen ápolt beteg esetében pedig azt az övéi közül és megszokott köréből kiszakított, hosszú álmatlan éjszakákat áttöprengő árva lelket. Ezt pedig ilyen értelmű kegyes beszélgetéssel, de kiváltképen a beteggel és a betegért való imádkozással lehet végezni. E nélkül a lelkipásztor beteglátogatása nem nevezhető lelkipásztori látogatásnak. Olyan maradna, mint bárki másnak a látogatása. Már pedig a gyülekezet véneitől, presbytereitől, akik alatt elsősorban a lelkipásztorok értendők, azt kívánja maga a Szentirás is, hogy imádkozzanak a beteg felett (Jakab lev. 5 :14-15). Ugyanez a szentirási hely azonban betegeinknek is mond valamit. Azt, hogy értesítsék betegségükről lelkipásztorukat. A lelkipásztor ugyan nem vár erre, ha úgyis megtudja, hogy valamelyik gyülekezeti tagja beteg, de sokszor hetekig nincs alkalma tudomást szerezni róla, ha nem értesítik. Azért legjobb ezt nem a véletlenre hagyni, hanem őt értesíteni. A lelkipásztor gyorsan körültekintő szeme aztán vegye észre, hogy van-é a betegnek alkalmas lelki eledelt nyújtó olvasmánya. Ott van-é mellette a Szentirás, amelyből különösen a zsoltárok és a Jób könyve a legmegfelelőbb részek a beteg számára. Ott van-é mellette énekeskönyvünk, ez a csodálatosan szép imádságoskönyv, amely a lelki vigasztalásnak kibeszélhetetlen kincsesháza. Ott van-é mellette valamely jó református imádságoskönyv? Ha ott vannak, akkor adjon egy-két útbaigazítást azok mentül épületesebb használatára, ha pedig nincsenek ott, akkor gondoskodjék arról, hogy ott legyenek. Vagy a beteg hozzátartozóival vitesse azokat oda, vagy ő maga juttassa a beteg kezébe. És amig a betegről is gondot visel, ne feledkezzék meg a beteg hozzátartozóiról sem, mert ezek épen úgy különleges lelki gondozásra szorulnak, mint maga a beteg. Ezeknek a lelke is felforgatott, ezeknek a lelke is telve aggodalommal, kétellyel, gyötrelemmel. Gondolni kell tehát reájuk is. V égül oda kell nevelni az egész gyülekezetét is, hogy a beteg tagokról szerető gyöngédséggel és keresztyéni finomsággal emlékezzenek. Tekintsék azokat az ő betegeiknek. Fájjon nekik, ami azoknak fáj. Sírjanak a sírokkal. Érdeklődjenek sorsuk iránt és könyörögjenek érettük. Ha beteg a gyülekezet valamelyik tagja (és ritka, amikor nincsen egy beteg sem a gyülekezetben,) akkor egyetlen egy vasárnap se maradjon ki a gyülekezeti könyörgésből a betegekért való imádkozás. Ez elemi kötelessége egy keresztyén gyülekezetnek, amelynek tagjait arról kell, hogy megismerhessék, hogy szeretik egymást. Ha pedig mások látogatnak beteget, akkor értelmes és finom keresztyéni lelkületet vigyenek magukkal a beteg ágyához. Ne zaklassák a beteget sületlen kérdésekkel. Ne fárasszák ki. Ne sorolják el neki,
