Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-08-01 / 8. szám

J.

4

egység Csonka-Magyarország magyarjai és az elszakított részek magyarjai között, de ez a lelki egység ugyan mit ér? Ha valaki meg akarja tudnf, hogy mit ér, menjen el a román határra, vagy a cseh határra, s meg fogja tanulni egész pontosan, hogy mit ér. Abszolúte semmit sem ér. Nem ér annyit, hogy egy budapesti újság be tudjon rajta menni Kolozsvárra. Nem ér annyit, hogy a kecskeméti atyafi elmehessen rajta a kassai sógorának a temetésére. Nem pedig azért, mert a “lelki egység” kellős közepén ott fényeskedik a cseh szurony, meg az oláh szurony. Ha odaát valaki megpróbálná azzal vigasztalni véreinket, hogy: ne búsuljatok, mert ha el is szakítottak titeket egymástól, azért meg van közöttetek a “lelki egység” s még azt is hozzá merné tenni, hogy a “politikai egységről” pedig nem is érdemes beszélni: az illetőt úgy végigrugdalnák, hogy holta napjáig egyébről sem tudna beszélni, már amennyiben egyáltalán tudna még valamiről beszélni.

Hogy az egység megvalósításának lehetetlenségét annál bizonyosabbá tegyék, adtak a mindent jól megmagyarázni tudó, idős Kalassay Sándor atyánkfiától egy írást avégre, hogy az amerikai vallásszabadságból folyik az, hogy a magyar reformátusok szétszakadozottsága nem szüntethető meg. Amikor ezt az írást lenyomatták, akkor elfeledkeztek arról, hogy minden évben ötvenkét ujságszámjukban azt akarják bemagyarázni az itt és odaát élő magyar reformátusoknak, hogy milyen nagyszerű dolog is az az amerikai protestántizmus; s hogy amikor megállapítják arról az amerikai protestántizmusról, hogy még arra sem jó, hogy az egyhitüek között szétszakadottságot megszüntesse, sőt egyenesen arra való, hogy az egyhitüeket szétszakadottságban tartsa, akkor egy mondatukkal tönkreteszik mindazt, amit minden évben pontosan ötvenkét ujságszámjukban az itt és odaát élő magyar reformátusok kitanitására elkövetnek. Viszont az is igaz, hogy senki sem várja tőlük azt, hogy emlékezetükben tudják tartani, amit hétről’nétre összeirnak.

Hogy az egység lehetetlen volta annál érthetőbb legyen a nehéz gondolkozásu magyar református atyafiak előtt, még arra is kitanitja őket veterán cikkírójuk, hogy “minél jobban törekszünk a szétszakadottság megszüntetésére, annál nagyobbak lesznek a szakadékok.” Ez más szavakkal kifejezve azt jelenti, hogy eszünk ágában sincs, atyámfiai, hogy arról gondolkozzunk, amiről beszélünk, mert olyan a “lelki” berendezkedésünk — testvérek! — hogy minél többet prédikálunk a vizről, annál több bort iszunk. Ha még ezután sem látják be a Reformátusok Lapjának olvasói, hogy mire való az, amikor egyházi vezetőik “minél jobban törekesznek valamire”, akkor megérdemlik, hogy holtuk napjáig minden héten Reformátusok Lapját kelljen olvasniok.

Ilyen előzmények után elképzelhető csodálkozással tölti el egész bensőnket az a vezércikk, amely a Reformátusok Lapjának ez évi julius 14-iki számában követtetett el. A cikk cime: “Egyházak egyesülése”. Ha helyünk lenne lenyomatnók itt az egész cikket. Ezt nem tehetvén meg, röviden jelezzük tartalmát. E tavaszon — olvassuk — mindenféle gyűléseken felvetették “a egyesülés eszmének gondolatát”, (igy!). Az “eszmének a gondolata”, a cikkíró szerint, “az egységes gondolat” felé viszi az egyházi munkát, “persze kihagyva a hittani felfogások éles, vitára alkalmas tételeit”. (Az iró nem Írja, de nyilvánvalóan gondolja, hogy Jézus is “kihagyta” a hittani felfogások éles, vitára alkalmas tételeit s Pál apostol nyilván semmitől sem irtózott jobban, mint attól, hogy “a hittani felfogások éles, vitára alkalmas tételeit” feszegesse.) Ez egységes gondolat rendjén aztán “valamikor (?) kifejlődik az egységes egyház épen úgy, mint a politikában kiépült a demokrácia szelleme”. Azt hogy a demokrácia szelleme kifejlődőben vagy visszafejlődőben van-e, nem akarjuk vitatni a cikkiróval, s attól, hogy az egységes egyház gondolatát a demokrácia szellemének a kifejlődésével kapcsoljuk össze, egyenesen irtózunk. Legyen az Írónak az ő hite szerint. Ide írjuk azonban