Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-07-01 / 7. szám
17 évi közgyűlésében kénytelen volt tiltakozó jelentést küldeni be a Bureau of Public Information elnökéhez, a Konta féle terrorizmus ellen. Később Washingtonba mentünk Wilson elnökhöz, hogy magunknak és ágyaikból éjfélkor kizaklatott egyháztagjainknak védelmet kérjünk a szakadatlan hajsza ellen. Ez még semmi! Ez a hires Konta megtette azt, hogy egyik new yorki napilapban áldást kívánt a szülőhazája ellen gáládul harcoló cseheknek, akiknek harcát “nemes küzdelemnek’’ nevezte! És a Szabadság megteszi ezt a Konta Sándort a legnagyobb amerikai magyarnak! Kinevezi őt az amerikai magyarság Grand Old Man-jének, második Apponyi Albertjének. Jó volna azt hinni, hogy a Szabadságnál tévedtek, jóhiszemű baklövést csináltak. Ezt azonban nem lehet hinni. Konta urnák a dolgairól épen a Szabadság emlékezett meg s Konta urat annak idején épen a Szabadság leplezte le. Jóhiszemű tévedésről tehát nem. lehet szó. Jóhiszemű tévedésről annyival kevésbbé lehet szó, mert Konta Sándor zarándokatya mellett ott látjuk annak a Reformed Churchnek a papjait, amelynek papjai annak idején a hűség liga terrorizmusban is hűségesen mellette állottak. “Birds of a feather flock together” — amint az angol közmondás tartja. A zarándokút ügyének, bár azt alaposan megrontotta az általa előhívott üzleti versengés, nem akarunk ártani, de meg kell jegyeznünk, hogy az nem több egy közönséges turista útnál s az értékes amerikai magyarságot nem képviseli s igy a zarándok atyákért szégyenben csüggesztjük le fejünket s szégyenben ég az arcunk. A Népszava ügye. Az Amerikai Magyar Népszava állítólag egy lengyelzsidó lapérdekeltség kezébe ment át s az amerikai magyar sajtóberkekben nagy a siralom. Igaz ugyan, hogy a siralom veszedelmesen hasonlít a kárörömhöz s a fájdalmasság tónusában különös hangsúly esik a nagy kérdésre, hogy ezután is fog segélyt kapni (már amennyiben kap) a Népszava a magyar kormánytól, vagy ha nem fog kapni, hát akkor ki fog kapni? Van olyan újságos, aki egyenesen úgy látja, hogy az amerikai magyarságot kijátszották itt, mert a Népszava az amerikai magyarság tulajdona volt s az amerikai magyarságnak szava kellett volna legyen ebben az ügyben . A Népszava pontosan annyira volt az amerikai magyarság tulajdona, mint mondjuk a lancasteri főiskola, vagy a new yorki Woolworth Building. Ha valóság a híresztelés, kétségtelenül sajnálatos, hogy a Népszava megszűnt magyar tulajdon lenni. A hosszúra kinyújtott aggodalmak azonban teljesen indokolatlanok. Vagy jó magyar lapot fognak adni az uj tulajdonosok, vagy rosszat. Az első esetben a magyarok megveszik az újságot s elolvassák, a második esetben pedig sem nem veszik meg, sem nem olvassák el. A magyar újságokkal különben általában úgy állunk ,hogy csak a nyelvük magyar. Magyar hivatást általában nem ismernek. Amelyik magyar hivatást szolgálónak mutatja magát, az veszedelmesebb a többinél, mert hazafias színei alatt idegen portékát árul. Bizonyos rezignációval állapítjuk meg épen itt, hogy a Népszavának kitűnő alkalma volt egyszer arra, hogy valóban magyar hivatást teljesítő lap legyen. Akkor volt ez, amikor néhai Kuthy Zoltán életében a Népszava szivvel-lélekkel magáévá tette a magyar reformátusok ügyét. Ha a Népszava nem cserél akkor frontot, ma valószínűleg olyan lenne mint egy kőszikla. E ballépésért azonban nem a Népszava s különösen nem néhai Berkó Géza a felelős, hanem azok, akik becsapták őt is épen úgy, mint általában a szegény amerikai református magyarokat. Bátran el lehet mondani, hogy a Népszavát a református missziózás juttatta bajba, mint ahogy a református missziózás ki fog pusztítani minden magyar értéket Amerikában, ha nem sikerül ennek a veszedelemnek gátat vetni. A magyar sajtó mostani, teljesen indokolatlan siralmazását látva, önkéntelenül is ajkunkra erőlteti magát az a kérdés: Miért hallgattak a magyar sajtos urak olyan mélységesen akkor, amikor csakugyan lehetett volna magyar értéket menteni, vagy ha akkor hallgattak, miért siránkoznak ma? Nem illik urak, nem illik!
