Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-07-01 / 7. szám
6 lenkező nézetet vallanak magyar református papok. Ez az ősi alapokról letért, iskolákként változó theológus nevelés eredményezte azt, hogy a magyar rereformátus vallás cime alatt hirdetnek unitárius, congregaciónálista, presbiteriánus, baptista tanokat, hollandi meg amerikai, azonmódon nyersen átültetni szándékozott kálvinizmust. így érthető meg az, amiket e sorok Írója legutóbbi magyarországi tartózkodása alatt tapasztalt, hogy az újabb papi generációnak különben egyik értékesebb tagja, aki a kék kereszt mozgalomnak is igen lelkes hive, az úrvacsorájáról olyan klasszikusan unitárius értelemben vélekedett, sőt Servet Szentháromságtagadó híveit még túl is licitálta ama kijelentésével, hogy ő az úrvacsorát legszívesebben vízzel szolgáltatná ki. A másik az Egyház fogalmával nem volt tisztában s a végén kisült, hogy ő tulajdonképen congregaciónálista. A harmadik a magyar református papi hivatalra vonatkozólag úgy vélekedett, hogy az semmi egyéb, mint a gyülekezet részéről történt megbízatás az ige hirdetésére és a sákramentumok kiszolgáltatására. Első rangú presbiteriánus felfogás. S arról pedig, hogy a Heidelbergi Kátét és a II. Helvét Hitvallást mennyien nem ismerik, jobb nem is beszélni. Hogy ez igy van, ismét nem lehet rajta csodálkozni. A theológiákon csak egy pár évvel ezelőtt is említés is csak néha történt rólok. A Heidelbergi Kátét hosszú évekig csak antikváriusnál vehette meg az ember, ha ugyan ráakadt, mert a hivatalos egyház egyszerűen elfelejtkezett a kiadásáról. A magyar református egyház kebelében hitelvileg uralkodó bábeli zűrzavart és megerőtelenedést az Egyház ötfelé szaggatása csak betetézte. Maga a hivatalos egyház is, akarattal, vagy mert csak elfelejtkezett róla, törvénykönyvében határozottan nem körvonalazta azt, hogy mi is légyen hát a magyar református egyház, és vallás. Minden felekezetek törvénykönyvei között azzal a szomorú hírnévvel dicsekedhetik, hogy nemcsak a II. Helvét Hitvallásról, de még csak a Bibliáról sem történik benne említés. Mivel igy a magyar református egyház és vallás fogalma sem volt körvonalazva, devalválódott a lelkipásztori tisztség is. Ezek után a csoda az lett volna, ha az intelligens elemet meg tudtuk volna tartani. Mivel pedig ilyen csoda nem történt, az eredmény az lett, hogy egyházunk legelőször az intelligenciát vesztette el. Iskoláink, amelyekre olyan büszkék voltunk és vagyunk, az elvilágiasodottságnak lettek a melegágyai, ahol a magyar református vallásnak olyan amilyen épületét, amelyet a vallás tanítói nagy nehezen felépítettek, ' egy kettőre lerombolták a reális tudományok huszadik századba nem való, legfeljebb kegyeletből megtűrt tárgyakat tanitó kollegáikat lenéző tanárai. E sorok írója élénken emlékszik arra, hogy milyen vállveregető, szánakozó mosollyal tekintettek rá diáktársai, amikor a matúra előtt elárulta, hogy ő theológiára készül. Nem mondták ugyan, de a szemökből lehetett látni, hogy szánakoznak azon az ázsiai sötétséggel bélelt, vastag agyú atyafin, aki a diadalmas materialista világnézet és különösen a diákság által felkapott Nietzsche kultusz ellenére is ilyen hallatlan butaságra vállalkozik. S ez egyik leghíresebb középiskolánkban volt igy ezelőtt tiz esztendővel. Amit a diákoknál tapasztalhattunk, azt még fokozottabb mértékben láthattuk az életben már ugy-ahogy elhelyezkedett intelligenciánknál. Reformátussága öngyilkosságig menő álliberálizmusban, üres szólamok hangoztatásában, tagadásban s egyenesen hitetlenségben jelentkezett. A templomoktól legelőször az intelligencia fordult el. A papppal lehettek jó barátságban sőt voltak is, különösen ha értett a kártyázás és egyéb “nemes” időtöltés művészetéhez, hanem a templomba már nem mentek, a hivó szóra mosolyogva jegyezték meg: “hiszen a tiszteletes ur maga sem hiszi, amit prédikál”. A magyar református vallás vértjét elvesztett lelkek azután szabad
