Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-07-01 / 7. szám
7 prédái lettek a maga álértékeit arcátlanul áruló vallástalan nemzetköziségnek, dekadenciának. Az “a capite foedit piscis” törvénye alapján a bomlás tünetei igen hamar kezdtek jelentkezni az egyháztagok zömét alkotó földmiveseknél, kisiparosoknál is, ez utóbbiak elegyháziatlanitásánál jelentékeny szerepet játszva a szocializmus. Először csak a templomok kezdtek elnéptelenedni, a fegyelem kezdett el lazulni, egyháztag lehetett, úrvacsorájával élhetett akármilyen cégéres bűnös volt is valaki. Gondnok, presbiterek választásánál nem az arravalóság, komoly keresztyén élet, hanem vagyon, hivatali méltóság stb. lettek a megkívánt erények. Az egyház nem üdvösség közvetitő intézmény lett, hanem olyan egyesület féle. A nemzeti, függetlenségi eszmék hátvéde, a kultúra istápolója, de amelyből száműzetett a vallás lelke. Azután az egyházzal szemben elfoglalt eme közömbös álláspontot felváltotta a nagy összeomlás után az ellenséges indulat, amely az áldatlan dijlevél harcokban, a nevetségesen alacsony összegben megszabott egyháziadó fizetésének megtagadásában sőt nem egy helyen tömeges kitérésben robbant ki. Ahogy az ország sietett romlása felé, ép úgy sietett a magyar református egyház is. Istennek különös oltalma alatt áll a magyar református Sión, mert önmaga mindent megtett arra nézve, hogy elpusztuljon, Isten nem engedte. Nyomorult állapotban ugyan, de megmaradt, sőt gyógyulni kezd. A gyógyulási folyamat megindulása sem mai keletű. A liberálizmus ellenhatásaként jelentkezett először az öntudatra ébredés. Természetesen először a papoknál, mint akiknek leghamarabb kellett megérezni a fenyegető veszélyt. Itt-ott megindult a komoly, ősi magyar református vallási életet feléleszteni akaró egyházi munka, sajnos, szporadikusan és tervszerütlenül. A legnagyobb csapásnak, szétszaggattatásunknak kellett bekövetkeznie, hogy a restaurálás munkája nagyobb méretekben induljon meg. Az egyház reformálásának ez a folyamata azonban még mindig nem egyöntetű. S tartós és biztos gyógyulást* ne várjon az a beteg, akit száz orvos százféleképen gyógyít. Ha a magyar református egyház meg akar maradni, akkor vissza kell térnie az ősi konfeszszionális alapra. Nagyon helyesen állapítja meg Dr. Makkai Sándor, hogy “a kálvinizmus nem lehet más, csakis egyházi és konfesszionális vallás”. Egészen eddig a pontig mindenben egyet értünk Dr. Makkai Sándorral. Valljuk vele együtt, hogy a magyar református egyház romlásának okai a konfessziónális alapról való lesikamlásában rejlenek s teljes megépülése csak a konfesszionális alapra való visszatérésével következhetik be. Azonban nem értünk vele egyet eme konfesszionális alap megjelölésében. Szerinte arra, hogy a kálvinista öntudat egész világnézete és életprogrammja felépüljön, a legalkalmasabb alap a Heidelbergi Káté. Ezzel azt is kimondja, hogy a II. Helvét hitvallást, amelyről egészen 1881-ig helvéthitvallásu evangélikusoknak neveztettünk, lomtárba tehetjük. Nem alkalmas arra, hogy a megújulandó magyar református egyháznak konfesszionális alapja legyen. Különben a két hitvallásról idézett könyve 18. lapján a következőképen ir: “Az utóbbinak (a II. Helvét Hitvallásnak) rendkívüli történeti becse mellett meg van az a fogyatkozása, hogy egyes részeiben sok a maga korának világtudatához kötött elem s általában a világnézeti vonatkozás, továbbá a vallásos élmény szempontjából másodlagos vonatkozás. Ellenben a Heidelbergi Káté méltán tekinthető a kálvinizmus egyetemes értékű szimbólumának, mert oly kiválóságai vannak, amelyek erre mindenek felett képesítik.” Távol legyen tőlünk, hogy a Heidelbergi Káté értékét kétségbe vonjuk, elvitatni akarjuk, vagy jelentőségét és fontosságát próbálnánk kisebbiteni. Különös lenne az, ha épen mi, akik önérzetesen valljuk magunkat hitvallásos ma
