Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-01-01 / 1. szám
13 ÍRÁS és élet CSENDES ÓRÁK A MENNYEI JELENÉSEK KÖNYVÉVEL. írja: Vincze Károly. I. A “kijelentés”, melyről János bizonyságot tett. Az a “kijelentés” (görögül: apokalipszis), melyet e könyv foglal magában, a következő módon jutott hozzánk emberekhez: Isten, az Atya adta azt a Jézus Krisztusnak, ö pedig elkúldvén az ö angyalát, megjelenté az ö szolgájának Jánosnak, János pedig a Lélek által képesittetvén annak átvételére, hűségesen bizonyságot tett mindenről, amit látott. (Jelenések 1. r. 1-3, 10. v.) Szinte klasszikus hely a szentirás eredetének, isteni tartalmának, ihletettségének és a szentirók szerepének megmagyarázására és megértésére. Az Atya a kijelentés végső forrása. A Fiú az, akinek az Atya a kijelentést átadta (L. Mt. 11-26) és aki egyedül bátor és méltó azt átvenni (Jel. 5. r.) Ő nem tartja azt magánál, hanem tovább adja. Amit földi életében tovább adhatott, azt önmaga adta tovább, azokat beszélvén a világnak, amiket az Atyától hallott vala (Ján. 8-26). Az Atyához való visszatérése után pedig lejuttatja azt szolgáihoz, kiket a Lélek által annak látóivá és értőivé tett. A “szolgák” aztán hűségesen bizonyságot tettek mindenről, amit láttak. így tehát világos, hogy a szentirás Istennek tulajdon gondolatait közli velünk. Világos, hogy az Isten gondolatainak tisztaságából és ennek következtében érvényességéből semmit sem von le az, hogy emberek foglalták azokat Írásba, mivel egyrészt Isten gondolatait tisztán megőrizni tudó közvetítők (Krisztus és az ő angyala) által jutottak azokhoz, másrészt pedig a Lélek által olyan állapotban hozattak, amelyben alkalmasakká váltak Isten gondolatainak értelmes és tiszta átvételére és megörökítésére. így lévén a dolog, valóban boldog az, aki olvassa akár a Mennyei Jelenések Könyvét, akár valamelyik másat a szentiratok közül; boldog“ az, aki hallja, és boldog az, aki megtartja azokat, amik azokban megirattak (3-ik vers), mert azokat cselekedvén, magának az Istennek akaratát cselekszi, már pedig meg van írva, hogy “a világ elmúlik, és annak kívánsága is, de aki az Isten akartát cselekszi, megmarad örökké” ( I. Ján. 2-17.) II. János és a gyülekezeti szentirásolvasás. “Boldog, aki olvassa és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit; és megtartják azokat, amelyek megirattak abban” .. . írja János, a Jelenések Könyvének Írója az I. rész 3-ik versében. A boldognak mondott olvasó (anagiószkón) alatt a legkitűnőbb magyarázók szerint az írásnak nem annyira magános olvasóját kell értenünk, mint inkább azt á személyt, aki a szentiratokat a gyiilekeezti istentiszteletek alkalmával a gyülekezetnek hangosan felolvasta; a hallgatók alatt pedig a gyülekeztei tagok értendők, akik a felolvasást áhitattal hallgatták és a hallottak megtartására kérettek és buzdittattak. Ebben a versben tehát János határozottan az őskeresztyén gyülekezeteknek a zsidóktól átvett arra a gyakorlatára céloz, amely szerint közös istentiszteleteiken a szentiratokat olvasták. Először mig keresztyén szentiratok
