Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-02-01 / 2. szám

18

MAGYAR MOSOLYGÁS

KESZEG ANDRÁSNÉ,

MINT TOLMÁCS.

Mikor az öreg Daru Jánost eltemették, nehéz sora lett a szegény élettársának. Pörbe fogták, törvény elé idézték. Ezt a csúfságot pedig a megboldogult urának a saját édes testvérje tette, az a feketelelkü, kapzsi Daru Mihály. Mert megirigyelte a hékédsori kis házat és azt akarja az özvegytől elvitatni. A halott emlékét sem tisztelte, sőt volt lelke pellengére állitani a törvény előtt, azt állitván, hogy Daru Jánosék nem voltak megesküdve: igy a ház őt illeti.

Az öreg Darunénak jogi ügyekben a szomszédasszonya: Keszeg Andrásné adott eddig tanácsokat. Most azonban nagyobb tekintélyre volt szükség. Ezért ügyvédet fogadott és megnevezte azokat a tanukat akik hallották, amint a megboldogult végrendelkezett és akik hajlandók eskü alatt vallani, hogy a hékédsori házat az ő hűséges élettársára hagyta. Az ügyvéd ígérte, hogy mindent elintéz, csak egyet bízott rá az asszonyra: a keresztlevélnek kiváltását.

Ez azonban olyan munka volt, amelynek az elvégzéshez ismét szükséges volt a régi jogi tanácsadó. Átment hát hozzá és felkérte, hogy együtt menjenek be a belső parókhiára, ahol tudvalevőleg az anyakönyvek vannak.

— Nagyon szívesen — válaszolt a jó lélek. — Akár indulhatunk is. — Egy óra sem telt bele, hogy a két öreg asszony már ott ült a lelkészi hivatalban, Keszeg Andrásné pedig, mint tolmács, azonnal munkához láthatott:

— Kérem szépen, — kezdte — ennek a jó asszonynak a keresztelőlevél kellene, de mert nagyot hall, szótehetsége sincs, azután a pör is megzavarta az értelmét, azért engemet kért fel, hogy legyek olyan szives és fejtsem ki helyette az eszméletet.

— Minek hívják a jó asszonyt? — kérdezte a lelkész.

— Keszeg Andrásné vagyok.

— Nem magát, lelkem, hanem akinek a keresztlevél kell.

— Azt Daru Jánosnénak hívják, kérem alásan. Igaz, hogy nem voltak megesküdve, de azért csak Daru Jánosné volt ő mindig.

— A leánykori nevét mondja meg, arra van sizükség.

— Azt bizony én magam sem tudom, mert én már mint Daru Jánosnét ismertem meg, de megkérdem mindjárt tőle.

— Mi a leánykori neve, szomszédasszony?

— Szathmári Juliána — felelt a kérdezett, akihez a nagytiszteletes most a nehéz kérdést intézte, hogy melyik évben született?

— Ez az egy dolog az, amit nem tudunk — vágott közbe Keszegné — vagy mit beszélek.... már hogyne tudnánk, persze hogy tudjuk. Erzsébet napkor vagy izé.... óh már magam is összezavarom az

ügyet.... Juliánna-napkor... igen..... akkor

született. Persze, hogy akkor, hiszen éppen azért lett Juliánná!

Ez az adat rendkivül fontos volt de a lelkész nem elégedett meg vele és inkább azt szerette volna tudni, hogy körülbelül hány éves lehet Daruné. A tolmács nem késett a válasszal:

— Ő azt mondja, kérem alássan, hogy hatvanöt esztendős, de én meg azt mondom, hogy sokkal több annál, van ő már hetvenöt is. Vagy ha annyi nincsen, de nem sok hijja lehet, de hogy hetvenen felül van, azt hótbizonyosra merem mondani. Különben majd igazolja a nagykönyv, az tudja mindnyájunk között legjobban.

— Abban magának igaza van, hogy a nagy könyv tudja legjobban, de nekem közelebbi adatra volna szükségem.

— Közelebbi adat? Nagyon szívesen mondok én annyit, amennyit nagytiszteletes uram kíván. Közelebbi adat! Oh, Istenem, már hogyne volna. Hát kérem szépen, majd elmesélem a Fábiánék lakadal-