Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-12-01 / 12. szám
44 szült kakukkok. Nagy csomó vörös agyagból volt a lábuk, rövid a farkuk, a nyakuk teljesen hiányzott s alig látszott a szárnyuk. Ámde — hogyan, hogyan nem — csakhamar elütött egymástól a két pajtás alkotása. Judás madarai anynyira elferdültek, hogy deriire-borura orra buktak s bármennyit dolgozott is rajtok kicsiny, kemény ujjaival, csak nem tudta csinossá s formássá alakítani a testöket. Olykorolykor tehát lopva áttekintett Jézushoz, hogy ellesse, mit csinál ő a madaraival, hogy szakasztott egyformák és simák, akár a Tábor-hegy erdejében a tölgyfalevelek. Jézus annál boldogabb lett, mentül több .madarat formált. Úgy tetszett néki, hogy egyik szebb, mint a másik. Büszkeséggel meg szeretettel legeltette rajtok a szemeit. Ezek lesznek mad a játszótársai, a kis testvérkéi; ágyában alusznak, szóba ereszkednek vele s dalolgatnak neki, ha magára hagyja az édesanyja. Úgy tetszett neki, sohase volt még ilyen gazdag s nem érzi magát többé soha árvának, vagy elhagyatva. A hórihorgas vizhordó súlyos tömlője alatt meggörnyedve cammogott el mellettük s nyomában haladt a zöldségárus, ott hintázva a szamara határa rakott két üres nagy veszszőkosár között. A vizhordó Jézus szökefürtü fejére téve kezét, a madarai felől tudakozódott tőle. És Jézus elmondta, hogy neve van valamenynyinek s dalolni is tudnak. Egytőlegyig idegen országból költöztek hozzá s olyan dolgokról mesélnek neki, amikről csak ők tudnak, meg ő. És Jézus úgy beszélt, hogy a vizhordó is, meg a zöldségárus is elfeledkezett egy időre a dolgáról s áhítattal hallgatta. Mikor indulóban voltak. Jézus Judásra mutatott: — Nézzétek csak, Judás milyen szép madarakat csinál! — mondta. A jószivii zöldségárus erre megállította szamarát s megkérdezte Judástól, vájjon az ő madarainak is van-e nevük s dalolnak-e? Judás erről mit sem tudott, csak hallgatott makacsul, föl se vetve szemét a dolgáról. A zöldségárus hát fölrúgta egy madarát s tovább nyargalt. így telt el a délután s a nap már annyira leszállóit, hogy sugarai be tudtak siklani a város alacsony kapuján, mely római sassal ékeskedve emelkedett az ut végén. S az alkonyaira hajló nap fénye egészen rózsapiros volt s mintha vérből keverték volna, mindent megszínesített, ami csak útjába akadt, mialatt átsiklott a szűk sikátoron. Egyaránt megszínesítette a fazekas edényeit, az ács fűrésze alatt süvítő deszkát s a Mária fehér fejkendőjét. De mégis legszebben ragyogott az ut nagy, egyenetlen kövei között összegyűlt kicsiny pocsolyákban. Jézus legott bele is dugta kezét a közelében levő pocsolyába. Mert eszébe ötlött, hogy fakó madarait a csillámló verőfénnyel akarta befesteni, mely az imént oly szépen megszínesítette köröskörül a vizet s a házak falait. A napfénynek kedve telt benne, hogy fölfogják, mint a szint a művész festékes czészéjében. S amint Jézus rákente a verőfényt agyagból készült apró madaraira, rájuk tapadt s talpig' belepte őket a gyémántéhoz hasonló ragyogással. Judás, aki hébe-korba átpislantott Jézushoz, hogy meglássa, több meg szebb madarat csinál-e, mint ő, ámulatában elsikoltotta magát annak láttára, hogy Jézus az utcai pocsolyákból kihalászott napfénnyel festi be az agyagból való kakukkjait. És Judás is belementette kezét a villogó vízbe, hogy kifogja a napsugarat. De az nem tűrte, hogy megmarkolja. Keresztülsiklott az ujjai között s bármily gyorsan igyekezett is kinyújtani utána a kezét, hogy el
