Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-12-01 / 12. szám

34

“Haza megyek, mikor a függetlenek közé mehetek.” így mondta ezt a cartereti toronyszentelési banketten Sárossy Róbert nr, a new yorki főkonzulátus első titkára. Súlyosan beteg feleségét hagyta otthon egy olyan napon, amely talán neki is pihenője, vakációja volt. Mégis eljött. “Szívesen jöttem ide — ugv mond — mert haza megyek, mikor a függetlenek közé megyek.” Sárossy Róbert ur már évek óta kint van Amerikában. Évek óta ismeri a függetleneket is. És ő igy nyilatkozik. Vájjon nem kellene-é ennek a nyilatkozatnak gondolkozóba ejteni azokat, akik mindenáron a hazaárulás bélyegét szeretnék ránk sütni, jóllehet soha életünkben nem láttak egy eleven független egyházat?!

A tiz parancsolat profanizálását látjuk abban, hogy Amerikában mindenki tiz parancsolatokat gyárt. Itt egy haszontalanságokon fejét törni ráérő “society girl" csinálja meg az ő tiz parancsolatát vőlegénye számára; amott egy egyház férfi és női köre töltik azzal az idejüket, hogy kölcsönösen tiz parancsolatba foglalják, hogy mit tartanak a férjek, illetve a feleségek kötelességének. Mindezt mi haszontalan dolognak és Ízléstelen nyilvánosság-hajhászásnak tartjuk, mindenek felett pedig a tiz parancsolat profanizálását látjuk benne. Azért ha már ellene tenni nem tudunk is, legalább mi ne essünk bele ebbe a hibába.

Uj tantárgyat ajánlanánk bevezetni némely theológiai szemináriumokba. Illemtannak hivják ezt ékes magyar nyelven. Mint a neve is mutatja, arra van hivatva Útmutatást adni, hogy mi illik és mi nem illik. Akik ezt a tantárgyat hallgatnák, talán azt is megtanulnák, hogy tisztességes, jószándéku, hivatalos meghivásokra illik válaszolni, akár szándékuk elfogadni a meghivást akár nem. Maners are sadly lacking in certain quarters. That’s one sure thing.

“Nagy és hatalmas közegyház.” Bárhova becsatlakozott atyánkfiái közül mindegyik frakcióhoz tartozóknak megvan az a jó szokásuk, hogy ahol és ameddig csak lehet, igyekeznek feldicsérni azt az egyházat, amelyhez csatlakoztak. De a dicsérő

jelzők közül a leggyakoribb az, hogy “nagy és hatalmas közegyház” néven szeretnek uj felekezetűkről beszélni. Ez ellen nincs kifogásunk. ízlésnek a dolga. Azonban az fáj a lelkűnknek, hogy senkinek sem látszik eszébe jutni az, hogy azok a “nagy és hatalmas közegyházak” nem voltak mindig nagyok és hatalmasok. Hanem volt idő, amikor kisebbek és jelentéktelenebbek, szétszórtabbak voltak, mint mi magyar reformátusok. De olyan vallásukhoz való ragaszkodással és faji önérzetüknek olyan bravúros megdicsőitésével, aminek kifejlődését a mi népünkben szinte mesterségesen és erőszakosan igyekeznek épen a vezetésükre rendeltek megakadályozni: valóban lettek valamikké. Azonban egy makulányit sem nagyobbakká és hatalmasabbakká, mint amilyen nagyokká és hatalmasokká, épen az ő példájuk szerint, mi is lehetnénk, ha elégséges áldozatkészségünk és elégséges faji önérzetünk volna hozzá.

Evangelizálás. A Népszavában egyik reformedchurchbeli gyülekezet hirei között olvassuk az alábbi lelkes híradást, a gyülekezetben tartott, úgynevezett “evángélizáló” istentiszteletekkel kapcsolatban:

Az összejövetelek legszebb eseménye volt kedden este, amikor gondnokunknak, N. N.-nek féloldali szélhüdésben szenvedő feleségét hozták föl a templomba, Jézus szine elé. A szélhüdött asszonyt karjaira vette a testvéri szeretet, hogy teljesítse szive óhajtását s elhozta az Urnák házába, hol N. N. imádkozott érté s egy másik testvérünkért, N. N.-ért, aki ugyancsak szélhüdésben szenved betegágyán. Nem volt egy lélek sem, aki ne imádkozott volna buzgón, igazán. És az igazságnak drága pecsétje volt az a testvéri csók, amivel asszonyainknak jóformán mindegyike köszöntötte a szélütött testvért ott, az Isten megszentelt házában.

Ez a “legszebb esemény” sok mindenre megtanít, a “hamisítatlan kálvinista” hitet és gyakorlatot illetőleg. Csak valahogy pünköstiség ne legyen a nagy templomi szeretkezésből, mert ahoz veszedelmesen közel áll!