Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-12-01 / 12. szám
GYANÚS ATYAI JÓTÉKONYSÁG A Független Amerikai Magyar Református Egyház pontosan ezelőtt két évvel, épen igy karácsonyi időben, felhívással fordult az Amerikában élő, különböző felekezetekhez tartozó református magyarsághoz. A felhívás arra nézett, hogy jöjjünk össze; tárgyaljuk meg dolgainkat komolyan, ahogy keresztyénekhez illik; ha lehet, egyesüljünk az egyedüli alapon, amely az egyesülésre elképzelhető: ősi hitvallásaink által megszabott magyar református egyházi alapon. Az eredmény majdnem a nullával volt egyenlő. Az amerikai miszsziókhoz csatlakozott egyházak vezetői bedugták fejőket a homokba, amint a missziókhoz való, rosszul értelmezett lovalitás mindeneknél magasabb érdeke diktálta azt nekik. Azután egy darabig hallgattak. Bizonyára abban a gondolatban, hogy hátha mégis kudarcot vall a függetlenek erőlködése. A függetlenek erőlködése azonban nem vallott kudarcot, mert egyházaik száma majdnem megkétszereződött, s lelkészeik száma tizenkettőre emelkedett fel. A gyarapodás láttára fordítottak egyet bizonytalan irányban haladó hajójuk kormánykerekén, s újra visszatértek első szerelmükhöz: ahoz a kétarcúsághoz, amely egyik oldalon féktelenül gyűlölködik, másik oldalon mézédesen amit. Hivatalos lapjukban: az Amerikai Magyar Reformátusok Lapjában (American Hungarian Reformed and Presbyterian Church Paper!) vezető helyen, minden esetre megkapó őszinteséggel, akasztófára kívántak minket; majd, bizonyára egy kis könyörületre indulva, híis kripták nyitott ajtait ajánlgatták fel számunkra. Egyidejűleg a magyarországi református Egyház Egyetemes Konventjéhez is átirtak egy emlékiratnak nevezett disziratot, amelyben a csillagos égig felmagasztalva a nagy magyar jóltevőt, a Reformed Churchöt, fiákká fogadtatást és nyugdijat kérnek. Az emlékiratra visszatérünk majd valamikor. Most csak a Reformed Church “atyai jótékonyságát” kívánjuk egy kicsit megszellőztetni. Annyival is inkább, mert már sokat hallottak az amerikai reformátusok erről anélkül, hogy tisztában lehetnének azzal, hogy mit is kell érteni ezalatt az atyai jótékonyság alatt. Tárgyunkat, könnyebb megérértés érdekében, két részre kell oszszuk, s kell szóljunk a Reformed Church atyai jótékonyságáról a háború előtt és a háború után. A háború előtt a Reformed Church különböző helyeken egyházakat szervezett a magyar reformátusok között. Nem vonjuk kétségbe, hogy felekezetűknek sok tagja a legjobb keresztyéni szándékkal áldozott abban a gondolatban, hogy a Krisztus országát építi ezzel. A magyar reformátusok örömmel vették a nagyobb testvér segítését. Örömmel annyival is inkább, mert világosan megmondatott nekik szóban és írásban, hogy a közöttük szervezett egyházak az ősi magyar református vallás megtartására építtettek meg. Ez a gyönyörűséges állapot tartott mindaddig, amig a Reformed Church és a magyarokat szintén atyailag segíteni akaró Presbyterian Church között ki nem tört a kilencszázas évek elején a háború amiatt, hogy melyik segítse “atyailag” a magyar református atyafiakat. Szeretnők, ha mindenki jól megjegyezné, hogy hol és mikor indult meg a veszekedés a magyar reformátusok között? Nem akkor, amikor a magyarországi Egyház beavatkozott a dolgokba, hanem jóval azelőtt, a két amerikai “testvéregyház" marakodásában afelett, hogy
