Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-12-01 / 12. szám
10 Köszönjük a Püspök urnák, hogy bizonyságát adta annak, hogy, mint mondánk, legalább főbb vonásaiban ismeri a mi ideálunkat. Nagy nyereségünk ez nekünk. Mert mi hisszünk ennek az ideálnak a varázsában. Annyira magyar, annyira amerikai, annyira keresztyéni, annyira egészségesen és erőteljesen emberi az, hogy lehetetlen bárkinek is egészen kivonnia magát annak varázsa alól. Mi kipróbáltuk annak varázsát. Odavittük azt olyan emberek elé, akik egész életükben missziói hatóságuk mind halálig megbízható emberei voltak, és még azoknak a szeme is felragyogott annak hallattára, még azok is áldást és sikert kivántak megvalósításához és maguk se zárkóztak el az amerikai magyarságnak a szerint az eszme szerint való egyesitésének gondolatától. Nagyjelentőségű dolognak tartjuk tehát, hogy immár Ravasz Püspök ur is találkozott a mi ideálunkkal. Egy kissé ugyan félreért bennünket a nyelv kérdésének a kidomboritásában. Bizonyos mértékig Ő is hajlandónak látszik olyan rövidlátóan magyarkodóknak látni bennünket, mint akik erönek-erejével a magyar nyelvet is mindörökre szeretnék rákényszeríteni az itt született és nevelkedett generációkra. Hogy ilyen álmaink, törekvéseink azonban nincsenek, mert sajnos nem is lehetnek, azt bizonyosan könnyen elhiszi a Püspök ur nekünk, akik itt élünk, akik itt született magyar származású gyermekeket tanítunk. Habár merjük állítani, hogy a mostani gyermekektől még jobb magyarságot és több hithiiséget várunk, mint azoktól, akik szüleikkel jöttek ki az ó-hazából. Mert azokat úgyszólván senki sem tanitotta, emezek pedig mindenütt gondos nevelés és iskolázás alatt vannak. Tovább menve a cikk vizsgálatában, nagy jelentőségűnek tartjuk annak azt a kijelentését, hogy “természetes dolog”-nak tartja, hogy a független egyház teljes erejével a tiffini egyezményt elfogadó egyházak ellen fordult. Tehát nem valami főbenjáró bűn, hanem természetes, a növekedésnek egyedül lehetséges útja. Jóllehet nem a legideálisabb, nem a legkellemesebb útja. Mi sem tartjuk annak. Épen azért megpróbáltunk más utat is. Ünnepélyesen, hivatalosan felhívtuk az egész amerikai magyar reformátusságot, hogy jöjjünk össze mindnyájan egy közös, békességes konferenciára és ott beszéljük meg, hogy hogyan lehetne megalakitani a nagy, minden amerikai magyar reformátust magában foglaló, kicsinyeket segitő, egységes Független Amerikai Magyar Református Egyházat. Felhívásunkat közzétettük hivatalos lapunkban, a két legnagyobb amerikai magyar napilapban, megküldtük minden egyes lelkészi hivatalnak. S az lett volna az indítványunk a konferencia összejövetelének esetére, hogy átirattal kérjük a hazai egyházat, hogy járjon közbe a magyarokkal dolgozó amerikai felekezeteknél, hogy bocsássanak el bennünket békességgel; és mi is alázatos küldöttséget menesztettünk volna mindenikhez. Tehát igy hivatalosan, békésen is készek voltunk a független egyház megalakítását munkálni. De napnál világosabb, becsületesnél is becsületesebb felhívásunkat a legtöbb helyen még az egyháztanácsok elé sem vitték a lelkész urak, jóllehet az azoknak is cimezve volt. így hát nem volt más, mint itt is, ott is összegyűjteni és lelki kiszolgálásban részesíteni azokat, akik kívülről, lapunkból vagy a napilapokból értesülvén a független mozgalomról, inkább készek voltak egyházi kiszolgálás nélkül maradni, mint becsatlakozott egyházak szolgálatával élni. Mondom, mi ma sem tartjuk ideálisnak az ellenegyházak szervezése utján való terjeszkedést, de ha semmi más mód nincs, akkor valóban nem lehet másnak tartani egy élni és terjeszkedni akaró mozgalom részéről azt, hogy ezzel az egyetlen terjeszkedési móddal is él, mint “természetes dolog”-nak. De még igy is nyugodtan állítjuk, hogy mindig mérséklettel éltünk ezzel a módszerrel, mert tized részire sem mentünk azoknak a helyeknek, ahova hívtak bennünket. Aztán azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a becsatlakozott testvérek is éltek, vagy próbáltak élni ezzel a módszerrel. Szóval az nem független specialitás, mint azt sokan szeretnék látni. Inkább saj
