Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-02-01 / 2. szám

4 imádkoznak érettük, mert azok nem tudják mit cselekesznek. A hábor­gatás áldássá válik reájuk nézve, apostolaivá lesznek Független Ma­gyar Anyaszentegyházuknak és bol­dog örömmel tesznek eleget egyen­ként a nagy parancsolatnak: Elmen­­vén tegyetek tanítványokká minden népeket. Elnézem őket, amint nehéz mun­kájuk után jó megérdemelt pihenő idejükben lázasan tevékenykednek anyaszentegyházuk érdekében, el-el­­hallgatom őket, amint üres és léha fecsegés helyett anyaszentegyházuk állapotáról és jövő reménységeiről tartanak komoly megbeszéléseket. Kérdezősködöm a munka viszonyok­ról és a feleletből azt tudom meg, hogy az egyházra nézve jók-e vagy rosszak a munkaviszonyok, kérdezős­ködöm a megélhetés gondjairól és azt látom és hallom, hogy a lelkek­ben a megélhetés gondja mellett ott van az egyház életének gondja is. És midőn ezeket látom és hallom, olyan ismerős előttem ez a lélek. Hogyne volna ismerős, hiszen gon­dolatomban mindig az élt, hogy ilyennek kellene lenni a mjagyar kál­vinista léleknek. Csakhogy ez mégis több, mert ami bennem, gondolatban élt, az mint valóság áll előttem. Ez a lélek már lát, tisztán látja a célt, mely felé futnia kell, ez a lélek már látja, hogy a vallást, egyházat, nem kiváltságosak, nem papok csinálták s hogy az nem csupán kiváltságosaké, hanem mindenkié, ez a lélek már lát­ja, érzi azt a nagy felelősséget, mellyel a többi lelkekért is tartozik, tudja, hogy amikor sáfárkodásáról számot kell adnia, nemcsak saját ma­gáról, de a reábizottakról is számol­nia kell. Ez a lélek érzi már, hogy „az Isten országa tibennetek vagyon” s neki törődnie kell azzal, hogy ez az Isten országa más emberekben el ne romolják. Itt találtam én meg az én gyönyörűséges életemet, hogy ennek a kicsiny seregnek én is munkása le­hetek. De találtam küzdelmet is. Nem azokkal, akikkel megjósolták, hanem hamis prófétákkal, akik „juhoknak ruhájában jönnek.... hogy elhitessék ha lehet a választottakat is.” Hogy állandóan mérgezzék a gyanútlan emberi lelkeket. Gondolkozásunkban a magyar kálvinista ember képe mindig úgy élt, mint az erőshitü, nyílt, becsületes, igaz ember képe. Miért igyekeznek itt lelkiismeretlen próféták ezt a képet tudatosan eltor­zítani. Miért igyekeznek tudatosan álutakon. való járásra, hazudozásra nevelni népünket? Miért a makacs ki­tartás a félrevezetésben, a lelki élet rongálásában? Még nem tudom meg­mondani hogy miért. Még nem tu­dom megmérni a mélységes lelki ör­vényt, amely szegény magyar refor­mátus népünket elnyeléssel fenyege­ti. De az árnyakat amelyek kinyújt­ják kapásra kiterjesztett kezeiket a sötét mélységekből már látom. A számuk, ezt is tudom már, légió. Ezekkel kell nekünk megkíizdenünk és ez a küzdelem gyönyörűséges lesz az Igazság királyának nevében! Független Magyar Református Testvéreim! Mikor szeretettel kö­szöntelek és ölellek benneteket szi­vemre, kérem a Mennyei Atyát, se­gítsen meg bennünket ,hogy halad­hassunk azon az utón, melyen oly­kor éles kövek és tövisek között ugyan, de a felismert egyetlen igazi nagy cél felé vezet bennünket a mi Megváltónk, a Krisztus.

Next

/
Thumbnails
Contents