Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-11-01 / 11. szám

5

hősök És mártírok

Révész Imre debreceni lelkipásztor, a Tiszántúli egyházkerület főjegyzője "Amerikai dolgok” címen vezércikket irt az általa szerkesztett “Debreceni Protestáns Lap” okt. 15. számába. Cikkében igyekszik megőrizni az amerikai református ügyekkel és harcokkal szembeni tárgyilagosságot. Bár e tárgyilagosságon ittott megérzik a rokoni vagy baráti információk velejáró szubjektivitása s a távol élő ember természetes tájékozatlansága s meg nem értése: becsületes nyíltsággal állapítja meg, hogy: "nem lehet a priori rendzavaroknak és békebontónak bélyegeznünk egyetlen amerikás magyar testvérünket sem pusztán azért, hogy ő a maga és családja vallási és főkép nemzeti egyéniségének konzerválására olyan utakat keres, amelyek az ő becsületes lelkiismerete előtt alkalmasabbaknak tetszenek a tiffini egyezményben kijelölteknél.” Amerikai magyar nyelvre átfordítva ez azt jelenti, hogy nem illik, nem szabad kötél általi halálra kívánni avagy kriptákba zárni akarni a független Egyház papjait és híveit sem. S főképen nem illik és nem szabad ilyen írásbeli nyilatkozatokat tenni olyan helyekről, ahonnan egyébként állandóan és erősen u. n. “élő keresztyénség” csöpög.

Az említett vezércikkben Révész Imre oda konkludál, hogy bár az óhazai egyházi köröknek az amerikai vitapontokra vonatkozólag elfogulatlan, fölényes (!!) mérlegelésére lehet csak szorítkoznia, “de minden rezerváltságunk meg kell, hogy szűnjék azzal a harcmodorral szemben, amelyet némely amerikai atyánkfiái ebben a vitában alkalmazni jónak láttak, sőt rendszerré tettek és stílussá építettek ki. E harcmodor ellen — írja a tudós szerző — nekünk itthoniaknak már a vita eldőlte előtt is

szabad, sőt kell a legerélyesebben tiltakoznunk, nemcsak a református keresztyén név dicsősége, de a magyar nemzeti becsület szempontjából is....”

Tudni véljük, hogy a speciális harcmodorra utalás valószínűleg a Magyar Egyház régebbi erős hangjára is vonatkozik, amely az egyházi forradalom lázában sikoltott föl. Ugyanakkor azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni ama másikharcmodort sem, amely éveken keresztül, hol a pletykálkodó gyanúsítás, hol a fölényeskedő legyintgetés, újabban pedig a tehetetlen düh mérgével hadakozik a független Egyház s annak tisztességes papjai és hivei ellen.

Bár mindent olvasunk s minden adatot megtartunk bizonyságul, e helyen nem akarunk ezernyi citátumot idesorakoztatni, csupán arról emlékezünk meg, ami az Amerikai Magyar Reformátusok Lapja (American Hungarian Presbyterian and Reformed Church Paper!) nov. 5-i számában jelent meg Hősök és Mártírok címen, név nélkül, tehát a szerkesztőség egyetemének vélemény-nyilvánítása mezében.

Ebben a cikkben a névtelen szerző igy vezeti be mondani valóját:

“Nem a legendás korszak aranyvitézeiről, sem a pogányföldet taposó hittérítőkről esik itt szó, hanem a müjajgató, képmutató vitézekről, akiknek úgy látszik szerencséjük van megtéveszteni a közvéleményt s félrevezetni a tömeg jóhiszeműségét.”

Aztán két hasábon keresztül akarja világosan érthetővé tenni, hogy mi rólunk, független papokról és hívekről beszél, akik tüzeskedő emberek vagyunk s a tömeg pszikologia zenéjét játsszuk gyűléseken s akik mint “hon és hitvédő vitézek”