Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-11-01 / 11. szám
4 teszi hosszú időre sokszor épen a legközelebbieket, a házastársakat, a szüléket és gyermekeket, a rokonokat és barátokat, nemcsak csinál belül a lelkekben mérhetetlen károkat, hanem valami sátáni nyakatekert észjárással berekeszteli előttük a templomajtót. Immár divattá vált, hogy aki meg van sérődve, hátat fordít a templomnak is. Kisnéről valami szeretetlent mondott Nagyné, Kisné megsértődött, tehát egyik sem megy többet az Isten házába. Van kevélység nevű válaszfal. “Csak nem állok ezzel is szóba, csak nem megyek ennek a házához, mikor nekem annyim van, mikor ilyen ruhába öltözködöm, mikor én az előkelőkhöz számítom magamat? — A kevélység hirdető tábláján ime ezek a szavak olvashatóak! Hát a farizeizmus nem hatalmas válaszfal-ó, amikor az ajk szépet, mindig csak szépet szól, ám belül köpköd a gyűlölet: “ha tudnád, hogy úgy szeretlek, mint a kecske a kést!’’ Van válaszfal temérdek, ki tudná mind előszámlálni, de egyet mégis ki kell emelnem, ami a fiatalabb nemzedéket az idősebbektől elválasztja érzésben és gondolkozásban. Hogy is nevezzem el?... a hamis amerikánizmus kőfala. Amikor az ifjú óriás nem akarja megérteni deresedő édes apját, nem lát édes anyja szivébe, nem drága az többé neki, mert olyan “ókontriasan" viselkednek és élnek, hogy az ifjúnak — úgy véli — szégyenkeznie kell miattuk. Azért nevezem ezt hamis amerikánizmusnak, mert az igazi, a nemes amerikai szellem ismeri és becsüli az ó-hazai magyar élet értékeit is. íme egy néhány fotográfia, mind ugyanarrról a bajról csak különböző oldalról és távolságról fevéve, amelyek egyöntetűen igazolják, hogy távol vagyunk egymástól, hogy hiányzik valami, ami lerombolná a válaszfalakat, áthidalná az ellentéteket, közelebb hozná a lelkeket, hiányzik a bensőséges testvérszeretet. Pedig mi más volna itt az élet! Mennyi sok sötét árnyék tűnne el, mennyi könny száradna, mennyi fájdalom enyhülne!... könnyülne a fárasztó munka, csilapulna az idegkimerültség, ha a testvérek társasága volnánk, amelyben mindenki a másik javát munkálja, mindenki a másik számára igyekezne az amerikai életet elviselhetőbbé tenni, mindenkinek csak szép, csak vigasztaló, csak bátorító szava volna a másik számára, nemcsak szava, hanem könyörületes, szerető szive is. Micsoda gyönyörűséges élet lenne ez? Micsoda hatalmas istentiszteleteink volnának? Micsoda erő és méltóság jelenne meg minden beszédünkben és cselekedetünkben? Ezzé növekedni kötelességünk, mert Isten gyermekei és egymás testvérei vagyunk. Még fokozottabb mértékben kötelességünk Amerika földén, akik ugyanegy magyar református hitnek a cselédei vagyunk. Kötelességünk egész odáig, ahogy Pál apostol kivánja, hogy legyünk egy testté, amelyben minden tag szenvedjen, ha valamelyiket baj, vagy fájdalom éri és minden tag örüljön, ha valamelyik dicsőségben részesül. Hogyan lehetne ezt megvalósítani, az eltávolodást csökkenteni s a válaszfalakat lebontani?... Úgy, ha életünk céjává teszszük ezt. Hozzáfogunk a munkához és — téglát tégla után — kihordjuk magunk közül puszta helyre. Amerikai szokás a hasznavehetetlen dolgok kihordása. A lelkek közt ezt annyival inkább meg kell tennünk, mert itt nemcsak hasznavehetetlen, hanem veszedelmes, robbanó és mérges anyagokról is van szó. Minden nap elismételjük magunkban: “közelebb egymáshoz.” Minden nap teszünk egy lépést egymás felé. Minden nap elfelejtünk valamit a múlt sérelmei közül. Minden nap erősebben megszorítjuk gyengébb testvéreink kezét. Ó gyönyörűséges és fenséges munka! Nem veszed-e észre, hogy már az Ur szőlőjében munkálkodói. És ha még mindig nehéznek találnád,... csak reá nézz, aki szent fiát keresztre adta éretted, csak szavát hallgasd, csak dicsőségét zengd mind buzgóbban, amint közelebb jutsz az édes Atyához, azon veszed észre, hogy közelebb jutottál testvéreidhez is. Dr. Páhy József.
