Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-10-01 / 10. szám
21 SZÉPIRODALOM AZ IGE Irta: VÉGVÁRI Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek. A nyelv ma tündérvár és katakomba. Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! E drága nyelvet porrá ne törjétek. Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna! t És aki költő, az legyen király, És pap és próféta és soha más. Nem illik daróc főpapi talárhoz S királyi nyelvhez koldus dadogás. Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza, Előre néz s csak néha-néha vissza — S a kelyhet többé nem engedi el. MARISKA KONFIRMÁCIÓS RUHÁJA. Irta: CSITE KÁROLY. A kis Mariska a pitvarban ült. Ölében konfirmációs könyv. Fennhangon tanul. Buzgó foglalatoskodásában megzavarják a kis csirkék Körül fogják és vézna, mezítelen lábait megcsipkedik. Éhesek. Mariska jól tudja, mi kell nekik. Leteszi könyvét a küszöbre. Szalad édes anyjához a kis zsellér-viskó végében lévő kertbe. — Édes anyám, a kis csirkék enni kérnek! Az édes mama kapájára támaszkodik. Fáradt szegény. Délelőtt ruhát mosott, dél óta pedig folyton kapál. Jól van leányom, — mondja Mariskának, — menj a konyhába. A lócán találod a kosárt, van benne még egy kevés buza-ocsu: végy ki belőle két félmarékkal. De többet ne ám, mert elfogy. Fut vissza, Mariska. Parányi kezével kimarkol a kosárból kétszer. Óvatosan, hogy egy szem se vesszen kárba. Kötőjébe teszi és onnan hinti a csirkéknek. Kapkodják a kis jószágok a sovány buzaszemeket. Ugrálnak ide s tova. Anyjuk, az öreg kotló is fel-felkap egy-egy szemet és kottogva hívja magához a kicsikéit. Pár pillanat alatt eltűnik minden buzaszem. Bizony, nem elég nekik. Mariskára tekint valamennyi, várva, hogy még többet hint nekik. — Nem kaptok többet, pipikéim — szól bánatosan Mariska. — Nem lehet, mert szegények vagyunk. Várjatok holnapig. Akkor újra kaptok. A kis csirkék nem akarják ezt megérteni. Nem tudják, mi a szegénység. Nem tágítanak Mariska mellől. Mariska megsajnálja őket. Előveszi kis uzsona-kenyerét, abból morzsol nekik. Közben igyekszik megolvasni őket, hogy megvannak-é valamennyien. Tizenkettőnek kell lenni. Megrémülve veszi észre, hogy a kis fekete nincs köztük. A kis cigány. Nézegeti, keresi erre is, arra is: nincs és nincs sehol. Hosszas keresés után végre megtalálja az ól háta mögött, elnyujtózva a gyepen. Mariskának könny gyűl a szemébe. Úgy megsiratja az elpusztult kis jószágot! Kötőjében viszi megmutatni az édes anyjának. — Lássa, lássa, meghalt a kis cigány! A mama is elszomorodik. Hogy is ne bánkódna, mikor olyan szegény és egyebe sincs ezeknél a kis jószá
