Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-10-01 / 10. szám
22 goknál! A kis dülledező zsellér-viskót is bérben birja. És azt Ígérte leányának, hogy csak jól vigyázzon reájok, majd ha egy kicsit megnőnek, elvisz közülök egy párat a városba, eladja őket, és vesz neki az árukon szép fehér ruhának valót. Megvarrja azt a konfirmációra. Mélyre vágja a kapáját és azt mondja Mariskának: Tedd szegényt ebben a gödörbe. Zokogva teszi bele a kis leány. A mama pedig két kapa földet tesz reá. Ezzel a kis cigány el lett temetve. Ne sirasd, kis leányom, maradt még tizenegy. Csak azt tartsa meg a jó Isten. Négyet felnevelünk közülök. hetet meg eladok, hogy neked szép ruhát vehessek. Csak jól vigyázz rajok, hogy legalább ezek megmaradjanak. Vigyázott is a kis Mariska. Mikor az iskolából hazajött, bezárta belülről a kis ajtót, hogy kóbor oláh cigányok be ne mehessenek. Enni adott a kis csibéknek, majd pedig leckéjét tanulta. Készült a konfirmációra. Édes anyja többnyire késő este jött haza. Napszámba járt, hol kapálni, hol meg ruhát mosni. Lassankint elközelgett a konfirmáció ideje is. A kis csirkék is szépen megnőttek. No lányom, holnap bemegyek a városba a csirkékkel és meghozom az uj ruhát. A kis Mariska először oda volt örömében az uj ruháért, de azután elszomorodott: Jaj édes anyám, úgy sajnálom szegényeket. Talán soha sem tudom elfelejteni őket. Kora reggel felkelt az édes anyja. Ment az ólhoz a jószágokat összefogdosni. De milyen nagy lett rémülete, mikor csak hült helyüket találta. Egyedül az öreg kotló volt ott. De az is csak megfojtva. Valószínű, hogy görény, vagy menetke pusztította el őket. Szegény asszony! Megeredt szeméből a könny. Fojtogatta szivét a keserűség . . . Csak legalább már annak a szegény gyermeknek tudná valahogy megvenni a ruhát! De ha nincs miből. Ami kis pénzt keresett, az kell a házbérre. Könnyét letörülve visszament a hajlékba. — Édes anyám, azt a kis kendermagosat el ne vigye ám! — Nem viszek már egyet se, gyermekem, mert valami gonosz állat elvitte már valamennyit. — Elvitte mind?! — kérdi rémülettel a kis leány. S aztán keserves zokogásra fakad: Hiszen akkor uj ruhám se lesz! Édes anyja egy szót sem tudott szólni. Könnyét visszafojtva néz merően a hófehérre meszelt szoba falára. — Jaj Istenem — sir tovább Mariska, hogy fogok ebben a foltos ruhában az Urasztalához állani! Mindenki csak „engem fog nézni . . . Minden szava mint égő parázs hullott anyja szivére. Azt hitte, hogy kiég a fájdalomtól. Majd hirtelen a fejéhez kapott. — Megvan, megvan! Ne sírj, lelkem, magzatom! Lesz uj ruhád ! A régi kopottas komóthoz ugrott. Kihúzta a legfelső fiókot és kivette belőle egykori menyasszonyi ruháját: Lesz, leányom, szép, fehér ruhád, csipkékkel díszítve! . . . Ezt varrom meg neked. Nem kell szégyenkezned az Urasztala előtt. Valamikor azért varrta meg, hogy abba öltözve örök hűséget fogadjon az Ur asztala előtt szegény megboldogult férjének. Most pedig hozzáfog, széjjelbontogatja és megvarrja árva kis leányának, hogy az ugyanaz előtt az'Ur asztala előtt hűséget fogadjon benne a Krisztus Anyaszentegyházának . . . Magyarország a hősök nemzete. Németország az erényt, Franciaország a szabadságot, Olaszország a dicsőséget képviseli a nemzetek sorában. Magyarország a hősiesség megtestesülése. (Victor Hugo)
