Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-09-01 / 9. szám
17 Hullasd tovább hát írás égi gyöngyét! S mellette tollal eszmemagvakat! . . . Töröld a könyet! bátorítsd a gyöngét! S emeld fel azt, kit bűn már elragad! Mester lábához így vonzz sziveket még! Kiért kebled már régtől úgy hévül, Oh, mert nélküle fény is esti árnyék — S minden szemét, bár tartsuk kincsekül! Fuss boldogan e névvel vivni harcot! Ne félj: a Főpap végiglen veled! S igy oly derülten nézhet égre arcod, Miként a vándor csendes táj felett . . . Sáfárkodásért ott lesz pálma, majdan, Mit hü lelkednek Birókéz megád, Mert Jézusért ború- és napsugárban — Örömmel hordoz sírig itt igát! KAP-E SZENTGÁL ZSOLTÁRT? Irta: BABAY KÁLMÁN. A marosi ember: “kutya-ember”, mert térdigérő vízben is megköpködi kaszakövét; a fokszabadi meg, mikor zsákemelés közben elszakadt a nadrágszijja a siófoki piacon ,s ott állott “leleplezve” a bámész közönség előtt, magát feltalálva igy kiáltott fel: — így se jártam, mióta -—- Kilitiben lakom! Ámde mindezek messze elmaradnak valamelyik szentgáliak mögött, hol csak a minapában történt az a fura eset, hogy egy gyors, dolgában telhetetlen embernek, mig aludt, levágták a fejét csak azért: hogy keresi majd azt, ha felébred! Bizonyos szentgáliakról azt is beszélik, hogy megúszták a — hajdinát. Kijelentem azonban, hogy most a veszprémmegyei Szentgált kell a cim alatt keresni, azt a községet, amelynek lakossága egyike a legérdemesebb népnek az országban. A Bakonyba letelepített jámbor svábok között — becsületükre legyen írva —- tisztán megőrizték magyar faji jellegüket, amit onnét magyarázok, hogy ők mind egy szálig kiváltságosak voltak. 40,000 hold erdőségtől koszoruzott községük éléstára volt ezer esztendőn keresztül a királyi udvarnak. Minden szentgáli ember született vadász volt; őz, szarvas, vaddisznóval, valamint a tavaszi szalonka-huzás alkalmával “enyves madár”-ral ők látták el a budai királyi várkastélyt egészen a mohácsi vészig, tudniillik, amig Budán királyi udvartartás vala. Ezért kapták nemesi kiváltságaikat. Pandur falujokat sohasem járta, kisodrott bajuszu verbungos tárogató szava mellett utcáikon sohasem táncolt, lévén minden szentgáli ember nemes és született katona. Természetes dolog, hogyha ők színtiszta magyarok maradtak, hozzá nemesek és született katonák: ereikben nem savó bugyborékolt, mint a környékbeli svábokéban, hanem egészséges, piros magyar vér, mely forr, pezseg mindig, mint az erjedő nemes bor. Ezért volt és lesz mindörökre virtusos a szentgáli ember. Az már aztán más számlára tartozik, hogy ez az ősi jellemvonás milyen dolgoknál és milyen irányban ébresztetett fel tiszta, nemes szivükben. * Krónikánk nem éppen messze, a múlt század 20-as évéig megy vissza, mikoron boldogult Liszkay tiszteletes uram hintette szent beszédeiben a nemes keblekbe a vallásosság magvait s néhai Szalai János uram huzattá deresre azokat a legényeket, kiken nem fogott az ige. Már egy Ízben elmeséltem, milyen zene-bonát csinált a reformátu
