Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-09-01 / 9. szám

13

év mögött. Az az igazság van benne, hogy nem jó az embereket tulsokáig hatalomban tartani. Mert a tulsokáig hivatalban tartott elöljáró aztán nem csak hivatalnokoskodása alatt lehet nehézségi nyomaték az egyházon, hanem azután is. Úgy hozzászokik az egyház dolgaiba való beleszóláshoz, hogy később minden hivatalos megbízatás nélkül is vezetni, irányítani szeretne, s ha nem teljesül ebbeli vágya, akkor megsértődik, elégedetlenkedik s csupán ki nem elégített hatalom-szomja miatt lesz izgágaság-szitó az, akinek éveken át a rend, békesség érdekében kellett dolgozni; lesz elöljárókat keserítő az, akinek fájt a hasonló módon okozott keserűség, mikor ö volt hivatalban., lesz hiitelen egyháztag az, aki valamikor esküt tett arra, hogy példa lesz a hívőknek a hitben, szeretetben és beszédben. Ezért tehát az egyház jól felfogott érdeke megkívánja, hogy egy világi elöljáró se maradjon túlságos hosszú ideig hivatalban. És ezt elsősorban maguknak a hivatalban levő világi elöljáróknak kellene megszívlelni. Ugyanis közgyűléseink ritkán tesznek le valakit a hivatalából. A legtöbb esetben lemondással történik a tisztségtől való megválás. Azért, amikor valaki meghaladta a három, négy, öt évi hivatalnokoskodást, szálljon magába és gondolkozzék a lemondásról. És lemondásakor ne tévessze meg az, hogy marasztalják. Mert a valóság az, hogy maga a nép se szívesen, lát egy-egy embert maga felé nőni. Szembe kívánják a maradását, de bizony a valóságban szívesen látják a távozását. Háta mögött megszólják, kritizálják, kárhoztatják, még ha szembe minden szava szentirás is. Azért a legbiztosabb dolog lemondani, a közkatonák közé beállani, a tisztviselés után is jó példával világoskodni és a vezetést másnak átaladni, mert bármennyire húzódoznak is tőle, mégis mindig vannak, akik arra vágynak. Observator.

AMERIKAI MAGYAR KÖLTŐK.

A Pesti Napló 1927 aug. 13-iki számából vesszük át az alábbi cikket. Jól esett volna látnunk, hogy az amerikai magyar költőknek oly ritkán kijáró megértésről és elismerésről tudomást vettek volna amerikai magyar napi lapjaink is. Erre azonban, legalább is e cikkel kapcsolatban, már u. 1. hiába várunk. Az ö mulasztásukat kívánjuk legalább részben pótolni azzal, hogy saját olvasó közönségünk előtt ismertetjük a jó szemmel meglátott és jó kézzel megirt cikket:

New York, aug. hó.

Annak a furcsa, felemás népalakulatnak, amit a nagy amerikai olvasztókemencében a magyarság reprezentál, van már mintegy harmincöt esztendeje ujságirodalma, vannak irói és vannak költői, akikről hébe-hóba hallanak is talán odaát, amikor átvándorol az óceánon, egy-egy verseskötet, és néha eljut a Petőfi Társaság felolvasóasztaláig is, akikről azonban nem tudnak mégsem semmit, pedig ahoz a heroizmushoz, amellyel évtizedek óta szántja itt a tollúk a magyar ugart, táláén csak Gróf Széchenyi István lángolása és hazafias buzgalma fogható. Vannak az amerikai magyarságnak olyan költői, akikre büszke lehetne az otthoni magyar irodalom és akikre kellene is, hogy büszke legyen, mert itt még mindig a pusztában sir fel a daluk még mindig nincs megérdemelt olvasótáboruk és még mindig csak küszködő, kenyérgondokkal viaskodó pionírok, akiknek nemcsak kalászokat nem érlelt itt a magyar mező, hanem még azt a megbecsülést, támogatást és felkarolást sem adta meg, ami kijárt volna a magyar betű számos őszbecsavarodó hajú, vagy fiatal és friss reményekkel nekilendülő szántóvetőjének. A magyar könyvet még mindig csak személyes rábeszéléssel, rásózással lehet terjeszteni Amerikában.

Az amerikai magyarságnak vannak költői, de az amerikai magyar költőknek nincsen publikuma. A közöny, a részvétlenség, a meg nem értés ellen mégis évtizedes, héroszi harc folyik itt és az örökös karrier-