Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-09-01 / 9. szám

telenségre, szegénységre és küszködésre ítélt magyar poéták görcsös ragaszkodással tartanak ki tollúk és hivatásuk mellett. Le kell előttünk emelni a kalapot. Góg és Magóg fiai előtt, akik hiába döngetnek kaput, falat ... és mégis . . . sírva, kínban, mitse várva, mégis csak száll az ajkukon a dal.

*

Ha megírják majd valaha az amerikai magyar irodalom történetét, három névvel fogják a munkát elkezdeni: Kemény György, Pólya László és Szécskay György nevével. Ők voltak az úttörők, az amerikai magyarság regősei, akik a szó szoros értelmében Tinódi Lantos Sebestyén módjára, bányahelységről bányahelységre vándorolva, ünnepélyeken szónokolva, szavalva, az idegenbe szakadt, elárvult magyarokkal együtt búsulva, örülve terjesztették a magyar betű ismeretét és szeretetét. Nem az ő hibájuk, legfeljebb csak a szerencsétlenségük, hogy nem tudták kellőkép megművelni az amerikai magyar ugart. Megtettek minden tőlük ■ telhetőt, Írtak és Írnak újságot még ma is. Kemény György, aki három évtizede kínlódik — túlzás nélkül kell a szót használni. -—MagyarAmerikában is megírta a vándormagyarok aranyjánosi époszát: a Vas Andrást, amelyért beválasztották a Petőfi Társaságba, dobszóval is alig tudja fogni az embereket ahoz, hogy a róluk irt, küzdelmeiket, vágyódásaikat, örök békületlenségüket és hazavágyódásukat, tiszta magyar nyelven megörökítő könyvét megvegyék. Pólya Lászlónak és Szécskay Györgynek, akik mind kiadtak egy pár verseskötetet harminc, illetve huszonötéves múltjuk alatt Amerikában, hasonló küzdelmek árán, mint a medecinát, amit csak erőszakkal szoktak bevenni, kellett terjeszteni könyveiket, pedig lirájuk, epikájuk, hazafiasságuk nem hagyott semmi kívánnivalót, csak éppen nagyon nehezen tudták magukhoz nevelni a publikumot. Akit felnevelni sikerült, az viszont kitartott mellettük, és ez a három név ma a legismertebb és a legnépszerűbb a versolvasó és verseket legalább némire értékelni tudó publikum előtt.

A három muskétás megjelenését hoszszabb szünet követte az tmerikai magyar versirodalomban. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt azonban uj hang csendült fel az újságok hasábjain, megérkezett az uj, modern iskola első követője: Tarnóczy Árpád. Megjelent egy verseskötete, hogy kelt el, kikhez jutott el, nehéz volna számon tartani, megbukott két szépirodalmi lapvállalkozással és most keserűen, már csak magának írva, magának élve, szerkeszti az Akroni Magyar Hírlapot, amelyben Fekete Tábla cim alatt — mintha saját magát gúnyolná ki — jelenik meg hétről-hétre egyegy uj versei közül.

Tarnóczy Árpád után időrendben a pap költők kötöttek ki az irodalmi sivatagon. Szabó László református lelkész, aki a new jerseyi Franklinban, a cinktelepen írja harcos, faj magyar, lírai költeményeit és egy irredenta verses színdarabon kívül két verseskötetet adott ki másfél évtizedes amerikai múltja alatt. Továbbá Kováchy Kálmán református lelkész, aki mintegy tíz évvel ezelőtt Canadából jött az Egyesült Államokba és a pennsylvániai Phoenixvillén írja hazafias és vallásos motívumoktói inspirált, a klasszikusok hatása alatt álló verseit.

Az amerikai magyar poéták gárdájához kell sorozni közvetlenül a háború után érkezett poétákat is, bár ezek inkább csak magyar költők Amerikában, mert a szivük még nem lüktet ennek az országnak ütemére. Itt élt, dolgozott és irt sokáig Rudnyánszky Gyula a háború előtt, itt írja most verseit Kováchné Pál Rózsa, aki egy yonkersi presbiteriánus paphoz ment feleségül és most van sajtó alatt egy verseskötete, Maksay Albert református lelkész, a modern Berzsenyi Dániel, Tamási Áron székely góbé költő, aki bányahivatalnok West Virginiában az 5000 lakosú Welchen, az amerikai acéltröszt bányavállalatainak központjában, Rickert Ernő clevelandi katholikus lelkész, aki a Bácskából jött ki a háború után. Alba Nevis, aki itt van vagy három éve és már nem ir verseket, mert rájött, hogy a hir szempontjából itt egyre megy. Bán Oszkár szintén modern költő,