Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-08-01 / 8. szám
17 tudó Isten Ítéletét is várakozónak és türelmesnek mondja. (Mt. 13, 24—30.) Pál apostol pedig igy tanít: “Te kicsoda vagy, hogy másnak szolgáját kárhoztatod?” 8. Református embereknek nincs szükségük arra, hogy közéjük hittérítők jöjjenek. A baptisták hasznosabb és Isten előtt kedvesebb dolgot cselekednének, ha Afrika, Ázsia, vagy Ausztrália vadembereihez mennének téríteni. 9. Anyagi eszközök nélkül egy intézmény sem élhet meg. Valótlan tehát az a hir, hogy a baptistáknál semmi terhet nem kell érezni. Ők tizedrészt kérnek tagjaiktól vagyoni állapotuk, jövedelmük és buzgóságuk szerint. 10. Mindent összefoglalva református embernek semmi oka nincs arra, hogy hitét megtagadja és egyházához hűtlen legyen. Sem több, sem jobbat nem talál máshol. Nem talál a baptistáknál sem. — Ezért minden református keresztyénnek becsületbeli szoros kötelessége, hogy anyaszentegyházát mindennemű csábítás és veszedelem ellen védje. SZEMLÉLŐDÉS Kálvinista ébredés. A háború utáni Magyarország “ébredő” mozgalmának jótékony elalvása után, a magyarországi református lapokból örömmel látjuk, hogy egy újabb “ébredés” van folyamatban. És ez a magyar kálvinistaság öntudatra ébredése. Istennek hála, úgy tetszik, hogy ez az ébredés nélkülözi mindazon kellemetlen velejárókat, melyek a rósz emlékű politikai ébredő mozgalmat lehetetlenné tették. Az ébredés itt a hit elmélyítésére való törekvésben nyilvánul meg s a külföldi modern hatásoktól meg nem rontott történelmi kálvinizmus diadalra jutását kívánja. Bár a történelmi kálvinizmus nevével eddig számos ferdítés történt, reméljük, hogy az országszerte feltörő kálvinista tenniakarás ezt az eszmét sallangjaitól meg fogja tisztítani s a református tömegeket viszszavezeti majd az élő vizek amaz ős forrásaihoz, melyekből ref. Anyaszentegyházunk 400 éven át táplálkozott. Rossz fiú a Szent Családnál. Nyíri István és több r. kath. pap szerkesztésében jelenik meg a “Szent Család” hitvédelmi folyóirat. Semmi bajunk nem volt vele, mert hiszen rómaiak számára lévén szerkesztve eszünk ágában sem volt, hogy vele polemizáljunk. Most sincs. Csak épen megemlítjük, hogy vagy két utóbbi számában neki ront egyik társszerkesztőnknek, aki — horribile dictu! — református lapban, református olvasó közönségünknek, református szempontból megmagyarázta, hogy mi a ref. Egyház felfogása a római pápa elsőségéről, gyónásról stb. Lapunk olvasói tudják, hogy a Nánássy Lajos dr. által vezetett Világitó torony c. rovatunk soha át nem lépte a tárgyilagos és mindig jó indulatu tudományos szemlélődés határait. Ezzel szemben most a Szent Család jótékony homályban rejtező cikkírója, olyan bárdolatlan hangon rohan ki ellenünk, hogyha a sajtó-dzsungel modoráról eddig semmit nem hallottunk volna: még talán meg is ijjednénk. Szerencsére tudjuk, hogy a feltűnési viszketegség alapjában ártalmatlan betegség s igy hagyjuk, hogy a névtelen cikkíró szerezzen csak bátorsági reklámot saját maga előtt, ha épen úgy tetszik neki. Az elénk dobott kihivó kesztyűt pedig nem vesszük fel, mert egy kicsit finnyásak vagyunk s a Szent Család cikkíró rossz gyerekének kesztyűje pedig, finoman kifejezve, — tisztaság-hiányban szenved. Még csak annyit, hogy a cikkíró becsülésének megvonásával fenyeget bennünket, ha azonnal abba nem hagyjuk meggyőződéseink hangoztatását. Istenem, mit csináljunk? Fáj a dolog kegyetlenül, de annyi “balszerencse és oly sok viszály után” majd csak megleszünk mi az ő becsülése nélkül is. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, hogy nekünk a saját táborunk becsülése mindenek előtt való s ennek birtokában megengedhetjük magunknak azt a fényűzést, hogy a névtelen, a vasárnapi sajtó-puskások, akik lesből lövöldöznek ránk, csak puffogtassanak, mig el nem fogy a puskaporuk. Nyugati. Anglia nemcsak jó vásárlót, de igaz és hűséges szövetségest is találna Magyarországban. (Paget)
