Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-08-01 / 8. szám
18 SZÉPIRODALOM ÉNEK. Irta: Farkas Imre Úgy szeretnék én már csöndbe lenni — Úgy szeretnék én már megpihenni. Élni édes apám élte mását Az ő csöndes élete folyását. Elég volt a lángoló dalokból, Tört reményből, zugó viharokból, Itt maradtam — s nem köt ide semmi, Úgy szeretnék én már tovább menni. Olyan kevés még, amire vágyom, Én Istenem, ezen a világon: Ne ússzon már a két szemem könnybe — Úgy vágyom az alkonyati csöndre. Úgyis tudom, hogy már nem jön senki, Nem tud ősszel szép virág teremni; Ősz már a haj, redős már a homlok, Ki simitná onnét el a gondot? Nem álmodom ifjú szép leányról, Nem várok már semmit a baráttól, A szivemet egész odaadtam Oh, de nagyon egyedül maradtam. Uram Isten, ki az irgalmadban Tudom, szent vagy és lebirhatatlan Csak azt engedd még megérni nékem: Egy kis fényt a felhős magyar égen. Távol hegyek virághimes zöldjét, Oh, mutasd meg az ígéret földjét — Halljak újra szent magyar zsolozsmát, Aztán Uram, békén térek hozzád. A TESTVÉREK. Irta: KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA. Karol nyolcvanéves korában a törvény elé került, mikor egyszer, hosszú évek után, újra a városba ment. A város csöndes volt és öregnek látszott nagyon. Karol sokszor haragudott, mikor régebben be-bejött a városba ökrösszekéren, — hol fát hozott, hol krumplit, hol káposztát, — sokszor haragudott a diákokra, akik mindenfelé ott lézengtek az utcasarkokon és lopták a napot. De most hiányzottak neki. Mindegyre körültekintgetett. Hiába . . . Sehol egy fiú sem akadt. Az öreg paraszt csöndesen mormogott valamit tótul magában, amint végigbandukolta az utcát. Vékony, ősz fonatai előrelógtak a fülei mellett, ráncos szemhéjait még jobban összehúzta. Pénz kellett volna, azért hozott krumplit a piacra. De milyen más lett a piac is, mint amilyen volt azelőtt! Itt-ott lézengett valaki, az sem igazi uriasszony. — Úgy alkudnak, mint a cigányok, — mérgelődött Karol. — Nem adom igy. Nem adom. Inkább viszem haza. Ha jönnek az adóért, tessék: vigyék a krumplit. Pénz nincs. Ezt félhangon mondta, — valaki meghallotta és nevetni kezdett az oldala mellett. Odanézett: ismerős volt. Elcsodálkooztt: — Plej, Labinec! Hát neked milyen sipkád van? — Szolga vagyok a városnál. Altiszt. Ur. Aztán, meleg kézszoritás után., folytatta: — Ugy-e, most aztán jó világ van? Mi csináltuk! — Egyétek meg. — Nono! — Sok az adó. — Annak is a magyarok az okai. Amig az ő sok adósságukat ki nem fizetjük, sok adót kell kivetnünk. De azután n.em lesz már adó. Semmi. — Majd meglátjuk, — dörmögte Karol. Nem nagyon bízott bennük. Volt már egynéhány tapasztalata az uj világról. — Mi most mind testvérek vagyunk, — folytatta Labinec. — Mind szeretnünk kell egymás. Igas-e, öreg Karol?
