Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-05-01 / 5. szám

5 hozzánkérkező tanúságok egész se­regének bizonysága szerint, az egy vagy más pénzcsatornán szétcsatla­koztatott, szerencsétlen amerikai re­formátus magyarság jól útban van oda, hogy a hitetlenség zátonyára jutott hajóját a radikálizmus és dest­ruktiv vallási szédelgések pusztító zajlásának pokoli ereje a romlás fe­neketlen mélységébe zúdítsa. Irtóza­tos perspektíva! Az ez évben lezajlott március 15-i ünneplések a szürke hírlapi tu­dósításokban épen olyan szürkének látszanak, mint amilyeneknek lát­szottak az évekkel ezelőtt tartottak. A hírlapi tudósítások ártatlan dol­gok, s mögöttük szépen meghúzód­hatnak a jobb szipolyozás szempont­jából egy napra trikolorba bujt lelki, vezérek. Egyetlen egy helyen azért mégis kirobbant a hazafiaskodó szemfényvesztés szennye. Az ünnep­lésről, amely Amerika egyik legna­gyobb magyar telepén folyt le, a Népszava mint „vörössziníi és íekete­­lelkű fenegyerekek duhajkodásáról” számol be, s szemrehányást téve a „jóérzéséi, békés magyaroknak,” akik kivonták magukat az ünneplésből azon az alapon., hogy ,,a veszett eb­nek jobb kitérni,” azt a tanácsot ad­ja, hogy ,,a veszett ebet le kell bun­kózni, különben mindenkit megmar.” Az ünnepség egyik főszónoka egy hivatásos bolseviki volt, a másik pe­dig egy „református” magyar pap. A közönség egy becsületes lelkű tag­ja azt a megjegyzést tette, hogy vö­rösségben és magyargyalázásban a pap túlszárnyalta hivatásos bolse­viki társát. Hogy a templomában ho­va és miként szokott szárnyalni ez a vörös pap, arról nem szól az irás. Egy reformedchurchbeli, csalá­sokkal, bethesdázásokkal, botrány­sorozatokkal félholtra mételyezett népű városból van előttünk egy le­vél. „Csak az Isten tudja, hogy hol van az az ihletett lelkű ember, aki fel tudná rázni ezt a népet” — pa­naszolja írója. Züllötség, rendetlen­ség, elfajult demagógia uralkodik ma abban a városban, amelynek ma­gyar református népe ékessége volt valamikor az egész amerikai magyar­ságnak. Vidéki lapok magyar „mozgal­makról” írnak innen is onnan is. A nyuzási lehetőségek egyre gyatráb­bak kezdenek lenni az amerikai ma­gyarság életében, s ez egy jó ok ar­ra, hogy „mozgalmak” legyenek. Pa­píron a dolog kifogástalan. A való­ságban azonban a „mozgalom” leg­többje missziós „református” hiéná­­zás. Az egyik helyen amerikai gyom­rok elkápráztatására szánt, hamisí­tatlan töltött káposzta székel a „mozgalom” trónusán. Másutt a mozgalmazó „kálvinista” hitbajnok­nak élethosszig tartó judásbért biz­tositó „magyar” kulturépitkezésről van szó. A szerényebb je megelégszik azzal, ha egy „magyar ház” létesíté­sének változatos mozgalmán át ke­ríthet be valamit a bitorolt palást alá. Valamelyik az ifjúságért kezdi omlasztani bánatos könnyeit, hogy nyomorult kenyerét kibiztositó, erő­szakos elmagyartalanitó szerencsejá­tékban tegye fel homlokára a „moz­galom” mindig kijáró koronáját. Emitt a „magyar nap” magasztos gondolata hevíti a lelkeket, ahol min­denért kell fizetni kivéve az ünnep­lés kulminációját jelentő pofont, s a magyar nemzeti lobogót gyalázó, szennyes förtelmezést. A beteges tü­netek serege valósággal egy légió. S felette, s benne ott kavarog, ott somfordái, ott rángatja a drótokat a szántszándékos megrontásra loholó, mert elkorcsosult életének uzsorása­itól erre hajszolt, s egyes egyedül ebben reménykedő, hitetlennél hitet­lenebb vörös pap. Szereti a Magyar Egyházat? Akkor ren­dezze hátrálékát és fizessen is elő!

Next

/
Thumbnails
Contents