Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-05-01 / 5. szám
5 hozzánkérkező tanúságok egész seregének bizonysága szerint, az egy vagy más pénzcsatornán szétcsatlakoztatott, szerencsétlen amerikai református magyarság jól útban van oda, hogy a hitetlenség zátonyára jutott hajóját a radikálizmus és destruktiv vallási szédelgések pusztító zajlásának pokoli ereje a romlás feneketlen mélységébe zúdítsa. Irtózatos perspektíva! Az ez évben lezajlott március 15-i ünneplések a szürke hírlapi tudósításokban épen olyan szürkének látszanak, mint amilyeneknek látszottak az évekkel ezelőtt tartottak. A hírlapi tudósítások ártatlan dolgok, s mögöttük szépen meghúzódhatnak a jobb szipolyozás szempontjából egy napra trikolorba bujt lelki, vezérek. Egyetlen egy helyen azért mégis kirobbant a hazafiaskodó szemfényvesztés szennye. Az ünneplésről, amely Amerika egyik legnagyobb magyar telepén folyt le, a Népszava mint „vörössziníi és íeketelelkű fenegyerekek duhajkodásáról” számol be, s szemrehányást téve a „jóérzéséi, békés magyaroknak,” akik kivonták magukat az ünneplésből azon az alapon., hogy ,,a veszett ebnek jobb kitérni,” azt a tanácsot adja, hogy ,,a veszett ebet le kell bunkózni, különben mindenkit megmar.” Az ünnepség egyik főszónoka egy hivatásos bolseviki volt, a másik pedig egy „református” magyar pap. A közönség egy becsületes lelkű tagja azt a megjegyzést tette, hogy vörösségben és magyargyalázásban a pap túlszárnyalta hivatásos bolseviki társát. Hogy a templomában hova és miként szokott szárnyalni ez a vörös pap, arról nem szól az irás. Egy reformedchurchbeli, csalásokkal, bethesdázásokkal, botránysorozatokkal félholtra mételyezett népű városból van előttünk egy levél. „Csak az Isten tudja, hogy hol van az az ihletett lelkű ember, aki fel tudná rázni ezt a népet” — panaszolja írója. Züllötség, rendetlenség, elfajult demagógia uralkodik ma abban a városban, amelynek magyar református népe ékessége volt valamikor az egész amerikai magyarságnak. Vidéki lapok magyar „mozgalmakról” írnak innen is onnan is. A nyuzási lehetőségek egyre gyatrábbak kezdenek lenni az amerikai magyarság életében, s ez egy jó ok arra, hogy „mozgalmak” legyenek. Papíron a dolog kifogástalan. A valóságban azonban a „mozgalom” legtöbbje missziós „református” hiénázás. Az egyik helyen amerikai gyomrok elkápráztatására szánt, hamisítatlan töltött káposzta székel a „mozgalom” trónusán. Másutt a mozgalmazó „kálvinista” hitbajnoknak élethosszig tartó judásbért biztositó „magyar” kulturépitkezésről van szó. A szerényebb je megelégszik azzal, ha egy „magyar ház” létesítésének változatos mozgalmán át keríthet be valamit a bitorolt palást alá. Valamelyik az ifjúságért kezdi omlasztani bánatos könnyeit, hogy nyomorult kenyerét kibiztositó, erőszakos elmagyartalanitó szerencsejátékban tegye fel homlokára a „mozgalom” mindig kijáró koronáját. Emitt a „magyar nap” magasztos gondolata hevíti a lelkeket, ahol mindenért kell fizetni kivéve az ünneplés kulminációját jelentő pofont, s a magyar nemzeti lobogót gyalázó, szennyes förtelmezést. A beteges tünetek serege valósággal egy légió. S felette, s benne ott kavarog, ott somfordái, ott rángatja a drótokat a szántszándékos megrontásra loholó, mert elkorcsosult életének uzsorásaitól erre hajszolt, s egyes egyedül ebben reménykedő, hitetlennél hitetlenebb vörös pap. Szereti a Magyar Egyházat? Akkor rendezze hátrálékát és fizessen is elő!
