Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-04-01 / 4. szám
15 — Tudják, hogy futóbetyár vagyok és dij van kitűzve fejemre. — Nem kell minékünk Judáspénz! — Átkos kincs az olyan, öcsém! — Hadd is inkább abba az ilyen nem illő beszédet! — a gulyás osszemarék nádtorzsokot lökött a tűzre, kalapját leemelte, végigsimitotta görbefésüvel tűzött fürtös, fehér haját. — Hagyjuk az ilyen helytelen beszédet, inkább majd a Rívó Mátyás juhász átkos kincseiről beszélek nektek. — Ismertem a juhászt! — a vén halász is megszólalt. Nyúlánk, fehérárai leányka, Klári is elösündörödött a halászkunyhóból. Kékvirágszemű lány volt. A hálószáritó ágashoz támaszkodott a lány, szorgosan mozgó kezében a tüzfénytől világított szalmafonat zizergett, ragyogott, mint hulló aranypántlika. A lány és cifraszüréről a legény vágyakodólag összenéztek. Bácskái, a gulyás, amikor illatostüzű taplóval telenyomta a pipát, folytatta: — Még fiatal, süldő pásztor koromban sokat csatangoltam a pusztán, réten, a Rívó Mátyás juhász apjával, az öreg István juhásszal. Hozzáfogható tudós ember csak a dobi földön volt. A dobi ember még a halotakkal is tudott beszélni, látta őket, érintkezett velők. A vén Rívó István juhász meg inkább mint javasember, kuruzsolásairól volt nevezetes. — Az ám! Az öreg Rívó, meg a vén Szabó Mihály, a kospásztor, igen jeles javasemberek voltak! — erősítette a halász. — Bezzeg, a Rívó bátyám fia, a Mátyás juhász, inkább a mágyikára, bübájoskodásra adta fejét... Különhuzódott a pásztoroktól, a Nagyfeketehalomnál ütötte le magányos karámját, pedig az elhagyatott, félelmetes, átkoshirü vadon hely volt. Hajdanában országpusztitó kutyafejű tatárvezért, meg sok gyilkos, égető katonáját temették oda s azóta a kárhozott lelkek, meg a gonoszok a pokolból választott éjszakáikon máig ott tartanak összejövetelt és boszorkánybált... Rívó Mátyás juhász is ezeknek adta el a testét-lelkét. A gonoszok a kutyafejü vezér véres kincsét emelték ki a sirból és ezzel vásárolták meg Rivót.... Egyszeriben szegény Rívó Mátyás juhászt majdhogyis nem felvetette a sok tenger kincs; de büdös lett neki a puszta. Karámját megutálta, nyáját elkótyavetyélte Mátyás. Kevély városlakó lett a pásztor. Valóságos kis kastélyt építtetett magának. A tergenyés-szamár helyett négylovas hintón pöffeszkedett a juhász. Még talán a vasfazékja is ezüstből volt Mátyásnak és aranyból volt a kanala meg... Ám, az uraságért irtózatos árat kellett fizetni. Bizonyos éjszakákon éjfélkor Mátyásnak a Feketehalomhoz kelletett menni és ott, mígnem ledobbant, táncolni kellett a gonoszokkal.... Iszonylatos rémlátások között várta azokat az éjszakákat. Egyszer a Feketehalom tövében csakugyan halva találták a gazdag juhászt. Szeme, szája nyitva volt. Egy tarajos, fekete döglött kígyót szorított az összecsukódott halotti markában a veszendő juhász. — Az ördögök hirmondója volt az a kígyó! — Azért mondom, öcsém! — Bácskái juhász körülforgatta, megsimogatta, majd fejére tette az avult pásztorkalapot. — Minket, ha mindjárt a hires betyár Sós Pista vagy is, nem hoz kisértésbe a te árva fejedre kitűzött vérdij. A pusztázó pásztorembernél és ebben a vad, réti magányosságban a nyugodt lelkiismeret a mi fegyverünk és bátorságunk. T
