Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-04-01 / 4. szám
6 AMI A TEMETÉSNÉL IS SZOMORÚBB. Irta: Vincze Károly A két legszomorubb lelkészi teendő, e sorok írója szerint, a temetés és a konfirmáció. Hogy a temetés szomorú, azt mindenki elismeri. De miért szomorú a konfirmáció is? Azért, kedves olvasóm, mert a tapasztalat szerint a megkonfirmált ifjak és leányok a konfirmáció után úgy hátat fordítanak az egyház vallásos ismeretet terjesztő minden munkásságának, mintha egyenesen azt fogadtattuk volna meg velük, hogy a konfirmáció után többet be nem teszik lábukat a szombati vagy vasárnapi iskolába. A mai viszonyok szerint a konfirmáció nem az öntudatos egyháztagok közé való felvétel, hanem iskoláink látogatása és vallásunk, énekeink, Bibliánk, egyháztörténetünk tanulása alól való ünnepélyes, tehát annál szégyenletesebb felmentés. Nem még szorosabb hozzákötözés az egyházhoz, hanem szabadon-bocsátás, magyarul: szélnekeresztés. A megkonfirmáltak ez időszerint nem nyereséget, hanem veszteséget jelentenek az egyháznak. így a konfirmáció ünnepélyes búcsúztatása azoknak, akik rövidesen lelki halottakká válnak. Ezért szomorú teendő a mai viszonyok között a konfirmáció. Szomorúbb még a temetésnél is, mert ott egyszer csak egy halottat sirat az egyház, mig a konfirmáció valóságos tömegtemetés. A temetésnél az anyaföld fogadja a megboldogultat, a konfirmáltakra a Sátán várakozik. Akiket az anyaföld fogad magába, azok többé nem vétkezhetnek. Akiket a Sátán kerít hatalmába, azok előtt egy Istent kisértő bűnös élet útja nyílik meg. Hogy a konfirmáció ilyen szomorú dologgá lett, annak főképen az a téves felfogás az oka, hogy a konfirmáció után már nem kell a gyermeknek tanulni, se szombati, se vasárnapi iskolába járni, templomba is, csak akkor, ha jól esik neki, Úrvacsorához járulni is csak úgy, ha kedve van hozzá. Ez a téves felfogás általánosan elterjedt népünk körében. Eredete az ó-hazában van. Ott is abból a korszakból származik, amikor az egyházi élet nagyon lesülyedt. Ebbe a korszakba esett az amerikai magyar reformátusok tömegesebb kivándorlása. így ha akartak volna, akkor se hozhattak volna magukkal tökéletes, evangyéliomi élettől duzzadó egyházi élet felépítésére vezető eszméket, alapelveket. Hanem hozták magukkal egy meglehetősen kiszáradt egyházi élet rossz szokásait, téves fogalmait, amelyekhez aztán ragaszkodtak “kálvinista nyakassággal.” Ilyen hazulról hozott téves felfogás az is hogy a konfirmáció után a gyermeknek nincs mit tanulni, meg ha van is, nem kell neki tanulni. Aminthogy otthon sem kellett, ha “kijárta az elemi iskolát” és megkonfirmálták. Nos, ez otthon sem volt jól. Bizonyság rá az, hogy maga a hazai egyház igyekszik most már a legjobban arra, hogy a konfirmáció után is az egyház nevelő hatása alatt tartsa az ifjúságot. Egyletekbe, énekkarokba, bibliakörökbe tömörítve tartja őket gondjai alatt. Bizonyság rá az is, hogy ha a komoly amerikai egyházak bármelyikében szétnézünk, ott is hasonlóképen azt látjuk, hogy a megkonfirmáltak tovább is az egyház tanitó és nevelő befolyása alatt maradnak. A vasárnapi iskolában külön, úgynevezett senior-osztályuk van, vagy különböző nevek alatt a
