Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-02-01 / 2. szám
, 17 BÜNTETÉS. Irta: Bozzay Margit. — Ezredes ur, — mondta a halvány, finomarcu főhadnagy — háromnapi szabadságot kérek. — Minek a szabadság, fiam? — kérdezte az ezredes és meleg, átlátszó szeme olyan napsugaras pillantással nézett a sápadtarcu fiúra, hogy annak valami furcsa, de csodálatos jóleső érzés szorította össze a szivét. — Hazahozom a Tátrából a feleségemet. — Ennek őszintén örülök, fiam. Meggyógyult már a feleséged? A fiú halvány arcán felhő futott keresztül. Lehajtotta a fejét, de azután megint felemelte, szembenézett a parancsnokával és szomorú, megtört hangon mondta: — Még nem, ezredes ur.... Még legalább két hétig kellene maradnia.... De... nem maradhat tovább... Borzasztó nagyok a költségek s az ezredes ur tudja, hogy a főhadnagyi fizetés.... — Tudom fiam... — mondta nagyon komolyan az ezredes.... Az azonban nem számit. A feleségednek még legalább két hétig ott kell maradnia.... — De... — próbálta meg az ellenvetést a fitt. — Semmi de.. — iparkodott kemény lenni az ezredes. Ez az iparkodás azonban nagyon rosszul sikerült. Igaz, hogy az ajkait keményen összeszoritotta és igaz, hogy telt, gyermekesen üde arcát megpróbálta szögletessé formálni, de a szeme, a jóságos, mély kékszeme olyan szeretettel pihent a fin gondtól sápadt arcán, hogy annak megint hangosan, erősen megdobbant a szive. — Igen.... ott kell maradnia.... — mondta ellentmondást nem tiirő hangon. Azután mint mindig, minden egyes alkalommal, amikor az ellágyulásait akarta eltitkolni, kemény, erős, kíméletlen szavakra fakadt: — Hogyan lehetsz ilyen szamár, hogy haza akarod hozni, amikor még nem gyógyult meg egészen? Ahelyett, hogy örülnél és boldog volnál, hogy végre rendbe jön és újra a régi, helyes, okos, egészséges feleséged lesz, a fejedbe veszed azt a marhaságot, hogy haza hozd... — Bocsánatot kérek, ezredes ur, de tévedni méltóztatik. — Méltóztatom a fenét... szamár vagy.... — Én mindent megpróbáltam, ezredes ur.... napokig szaladgáltam kölcsön után.... — Oh, te ló... — kiáltotta felháborodottan. — Mindent megpróbáltál, csak azt nem, amit legelőször kellett volna megpróbálnod. Azt, hogy idejöjj hozzám és becsületesen megmondd, hogy mennyire van szükséged. — Bocsánatot kérek, ezredes ur, — Azt ugyan kérhetsz.... Most már komolyan haragudott. Fel-alászáguldott a szobában, a szivirjából gvárkéményvastagságu füstfelhőket fújt és máskor derűs, sugárzó homloka éles, kemény redőkbe szaladt. — Hogy ezt már nem tanuljátok meg egyszer.... Ezt, hogyha valami bajotok van, hát idejöjjetek hozzám. Ne a végén, amikor már elmarháskodtátok az ügyet, hanem az elején, amikor még lehet a dolgon segíteni. — De ezredes ur, könyörgöm... — Az Istennek könyörögj, te szamár, ne nekem. És most lódulj.... Annyit azonban mondok, hogy kiverd a fejedből ezt a példátlan hülyeséget.... A feleséged ott marad, ahol van.... Délután gyere ide a T
