Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-02-01 / 2. szám
18 pénzért.... Nekem majd visszafizeted akkor, amikor lesz. Hátra arc!!! A főhadnagy nem mozdult. Ismerte a parancsnokát, tudta, hogy a szive a szinaranynál is nemesebb anyagból van, hogy hatalmas, erős testében a leggyengédebb, legnemesebb lélek lakik, de most mégis megdöbbent ettől a jóságtól. Megdöbbent, mert ő is és a tiszttársai is olyan sokszor és olyan nagymértékben vették igénybe ezt a jóságot, hogy arcpirulás nélkül már nem lehetett elfogadni. Megpróbálta az ellenkezést. — Nem fogadhatom el, ezredes ur.... — Te.... — állott meg előtte az ezredes, — a pénzt csak délután adhatom oda, de egy pofont.... azt mindjárt kaphatsz.... Ä főhadnagy lehajtotta a fejét. Tudta, hogy nincs appelláta. Szalutált, elment. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, az ezredes nagyot fújt. — Tudtam, hogy szamár, de hogy ennyire szamár, azt még sem hittem.... Haza hozná a feleségét.... igy.... félig betegen.... ahelyett, hogy kinyitná a száját.... A bitang.... Ettől az utolsó szótól megkönynyebbült. Rágyújtott egy uj szivarra, a fejében vágta a sapkáját és elment. Egy bankban kölcsön vette a pénzt, elküldte a főhadnagy lakására azzal a szigorú utasítással, hogy rögtön továbbítsa a feleségének. Két hét után a főhadnagy újra jelentkezett az ezredesnél. De most nem egyedül. Vele volt mosolygó arcú, jókedvű, egészséges felesége is. Az ezredes hangos örömmel üdvözölte őket. — Ezt már szeretem — mondta őszinte megelégedéssel és megcsókolta az asszony kezét. — Engedje meg, ezredes ur — kezdte leülés után a főhadnagy. Az asszony a szavába vágott. — Nem.... nem.... ezt én intézem el.... Az arcán zavart mosoly volt és kíizködés önmagával, meg a mondanivalójával. De erőt vett magán és reszkető hangon kezdte: — Pista elmondta, hogy az ezredes urnák köszönhetjük az egészségemet.... Tudom... meg kellene köszönni.... nagyon szépen kellene megköszönni.... de... de... nem birom.... — Az ajka vonaglott, reszketett s a szeméből kigördült egy nagy, csillogó könnycsepp. — Nem bírom, mert itt bennt... mélyen......... valami összeszoritja a szivemet és nem engedi, hogy elmondjam azt, amit szeretnék.... A főhadnagy ott állott a felesége mellett. Szó nélkül, mozdulat nélkül hallgatta a szaggatott, meghatottságtól, őszinte szeretettől fütött szavakat. Ő sem tudott beszélni. Csak nézte a parancsnoka zavart, szégyenkező arcát s az egész szive, az egész becsületes, komoly lelke ott reszketett a könnytől fátyolos szeme mélyén. Pár pillanatig csend volt a szobában. Meleg, ünnepi csend. Olyan csend, amelyikben a legszebb virág, az emberi lélek bontja ki a szirmait s amelyikben lehámlik róla minden belé nevelt, minden megszokott, minden ráerőltetett, hazug konvenció. Az ezredes végre megtörte a csendet. CTgy, mint mindig, mikor az ellágyulásait palástolta, kemény szóval, hangosan, a főhadnagy felé fordult: — Igazán nagy szamár vagy, hogy ezt elmondtad a feleségednek, Szégyelheted magadat.... Nem katona vagy te, hanem.... igen.... hanem egy pletykázó vénasszony.... Ha a feleséged itt nem volna, most alaposan kipucolnálak. Neki köszönheted, hogy megmenekülsz. De megállj... példásan megbüntetlek...
