Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-12-01 / 12. szám

tő kérdésekről szólanak. A gyakorlati következmények nem kevésbbé szomorúbbak. Először is nem tudták a lelkeket kielégíteni a csak ez életre tekintő tanítással, ezáltal olyan lelki szomjúságot teremtettek, melyeknek eloltását sokan a szektáknál keresték, abban a Íriszemben, hogy a mi vallásunk nem is képes azt eloltani. De a legrettenetesebb következmény, amely mindig vele jár az utolsó dolgokról szóló bibliai tanítás elhanyagolásával, az, hogy a lelkek kiestek az örökkévalóság láncolatából. Megszűntek csak vándoroknak és jövevényeknek tekinteni magukat ebben a világban. Elfelejtkeztek arról, hogy “a mi országunk a mennyekben van,” és a földet tekintették “maradandó város”-uknak, annak örömeit maradandó örömöknek, kincseit maradandó kincseknek, életünk rajta töltendő részét egyetlen életnek. Megszűntek “sub specie aeternitatis,” élni az örökkévalóság szempontjából venni életüket. Egy másik megemlítendő gyakorlati káros következmény pedig az, hogy az utolsó dolgokról szóló bibliai tanítás elhanyagolásával megnehezittetett a mai kor komoly keresztyénséget akaró keresztyén munkás munkája. Bibliában napnál fényesebben tanított igazságokról oly régen nem hallottak az emberek, hogy mikor elibék tárják azt az Igének hű tolmácsolói, csodálkoznak, újítást, pápistáskodást, szektáskodást rebesgetnek.

Mindezek könnyen beláthatóvá teszik azt, hogy az utolsó dolgokra több gondot kell fordítanunk. Igaz, hogy a dolog természeténél fogva a Biblia is kevesebbet szól a halál után következő dolgokról. És olyan dolgokban, melyeket az isteni bölcsesség jónak látott csak “homályosan,” mintegy “tükör által” láttatni, ott nekünk is tartózkodnunk kell emberi agy szülte spekulációktól, és nem szabad azok közé tartoznunk, akik

Kálvin szerint a mennyek egyetlen zugát sem akarják felkutatlanul hagyni. Annyit azonban, amennyit Isten kijelenteni jónak látott, kötelességünk feldolgozni és épen úgy híveink elé tárni, mint az isteni kijelentés egyéb ágazatait.

Ezeket előrebocsátva lássuk immár, hogy mit tanít a Szentirás a telkeknek a testtől való elszakadás (halál) és a testtel való ujra-egyesülés (feltámadás) közötti állapotáról.

1. Legelőször is le kell szögeznünk azt, hogy van ilyen közbeeső állapot (status intermedius vagy intermediate). A Lukács ev. 16. részben a 19-től a 31-ig terjedő versekben, a gazdagról és Lázárról szóló történetben rögtön a testi halál után következő dolgokról van szó, mig a Máté ev. 25. rész 31-46-ik verseiben a Krisztus második eljövetelét és a halottak feltámadását, az akkor élő hívek elragadtatását követő utolsó ítéletről. A kettő közé esik az u. n. “közbeeső állapot.” Ezt tagadni csak úgy lehet, ha a gazdagról és Lázárról szóló történetet az utolsó ítélet utánra helyezzük, azaz, ha azt állítjuk, hogy az utolsó ítélet rögtön a halál után megtörténik. Ez azonban a fent említett két bibliai hely szerint lehetetlen. Azokat ugyan egy időre venni képtelenség. Valamint képtelenség a halál utáni részletes Ítéletet az utolsó ítélettel azonosítani. A részletes ítélet alatt egyenkint vonulnak át a lelkek, az utolsó Ítéletre minden ember, aki valaha is élt, egy seregben állittatik a Krisztus itélőszéke elé. S mig a részletes ítélet rögtön a halál után megtörténik, addig az utolsó ítélet a Biblia szerint lehetetlen. Azokat ugyanegy szajövetele, a halottak feltámadása s az ekkor életben találandó hívők elragadtatása után történik meg. A Bibliának a végső dolgokról szóló egész tanítását kénytelen volna fel-