Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-12-01 / 12. szám

16

használja, esetleg olyan egyéni magyarázatot adhat a sákramentumoknak és más istentiszteleti cselekményeknek, hogy álláspontja nem hogy fedné, hanem megtagadja a II. Helvét Hitvallás tanítását. E tekintetben sok szomorú bizonyítékot lehetne említeni. Azonban kötött formulák használata elejét veszi e hibának.

Mindamellett a bizottság felfogása az, hogy az istentiszteleti reform-törekvésekkel csak lassan és óvatosan szabad előre haladni. Mint egy magyarországi református szaktekintély találóan megjegyezte, ahoz, hogy jó liturgiánk lehessen, jó liturgusok szükségesek. E téren, ne szégyeljük bevallani, nagy tanulási és nevelési tér vár a lelkészekre és világiakra egyaránt. Csak akkor fogadjunk el e téren újítást, ha azt teljesen megértettük, annak behozatala szükségességével tisztában vagyunk és a közvéleményt befogadására megérintettük. A másik ok, amiért óvatosaknak kell lennünk, abban keresendő, hogy a magyarországi református Egyházat is állandóan foglalkoztatja az egységes liturgia kérdése és kívánatos volna, hogy Független Egyházunk e téren a hazai Egyházzal lehetőleg egyöntetűen járjon el.

A bizottság véleménye szerint nincs semmi akadálya annak, hogy az úri szent vacsora liturgiája, a keresztelés sákramentuma, a konfirmáció, házasságkötés, egyházkelés, lelkészbeiktatás és temetés szertartása tekintetében ne tétessenek lépések az egységesítésre. Ha ez indítvány elfogadásra talál, a bizottság a legközelebbi egyházmegyei gyűlésre konkrét inditványnyal állhat elő.

A mi a Vasárnapi Istentisztelet sorrendet illeti, arra nézve a bizottság a következő elvi megállapodásokat ajánlja:

I. Az imádság első nélkülözhetetlen kelléke istentiszteletünknek. Ajánlatos volna, ha az istentisztelet a fentálló ének előtt mindenütt fohászszal kezdődnék, hogy igy logikus és kerekded legyen. A prédikáció előtti és utáni imádságok olyan egyszerűek és közvetlenek legyenek, hogy azok az egész gyülekezet lelki állapotát kifejezésre juttassák, amikben szívvel mindenki részt vehet. Az úgynevezett fellengős, költői imádságok azzal a végtelen nagy veszedelemmel járnak, hogy azok csak az imádkozó pap érzéseit fejezik ki, de a gyülekezet lelke felett terméketlenül vonulnak végig, mint a záport ígérő, de kebelét bezáró felhő és a gyülekezet csak egy ügyes deklamálót lát az imádkozó papban. A mit a lelkészek imádkoznak, legyen a gyülekezet imádsága is, ellenkező esetben az áhitati rész kiesik istentiszteletünkből a vallásos buzgóság kibeszélhetetlen kárára. Mert vasárnapi istentiszteleteinkre nemcsak azért gyűlünk össze, hogy híveink az Igét közösen hallgassák, hanem azért is, hogy közösen imádkozzunk. E téren könnyen csalódás és kárvallás érhet bennünket, ha imádságainkra gondosan nem ügyelünk.

Az úri imádság minden istentiszteletben helyet foglaljon. E tekintetben a helyi szokás az irányadó, hogy egyszer, avagy kétszer? Az áldás lehetőleg az istentisztelet legvégén legyen, mint annak befejező része.

Az apostoli hitvallás elmondása fentartandó azokon a helyeken, ahol szokásban van. Megvolt már a Kálvin istentiszteleti szertartásában is és a közös hitet fejezi ki. Ismét gondos őr a lelkészek esetleges túlzó subjektivitásának megnyilvánulásában.

Az adományoknak külön imádság formájában való megáldása szin