Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-08-01 / 8. szám
6 jük, mindezek fejébe pedig, hogy a mi egyházunk tanításának magasabbrendüségét és az írással való egyetemes összefüggését világosan felismerjük. Ezt a hármas szempontot igyekezzünk tehát szem előtt tartani, midőn röviden felelni akarunk arra a kérdésre, hogy hogyan igazulunk meg. I. Hogy az objectiv vagy elvi megigazulás tisztán-pusztán Istennek szabados kegyelmi ténye: az ennek a megigazulásnak a természetéből olyan világos, mint az, hogy kétszer kettő négy. Hihetetlennek tűnik fel előttem, hogy ebben a megigazulásban akarna a római egyház szerepet adni az emberi cselekedeteknek. Mert ebben a megigazulásban az embernek nem lehet semmi néven nevezendő szerepe, mellyel annak megtörténtére befolyással lehetne. Hisz’ Isten az ő tudta és megkérdezése nélkül készítette azt neki. Készítette akkor, mikor még az embert meg se teremtette. Ő, az Örökkegyelmíi már akkor idvességre rendelt, a megigazítottak közé számlált némelyeket. Ez a megigazitás tehát minden vitán felül Istennek szabados kegyelmi ténye, melynél egyedül Krisztusra tekint. Ez az első és fő, amit róla tudni kell. A másik az,hogy Istennek teljes joga és szabadsága van ahoz, hogy a megigazitandók közé számítsa azokat és pont azokat, akiket akar. Senki sem vonhatja érte felelősségre. “Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon?” Épen igy nem szólhatunk az ellen, ha az Isten némelyeket veszedelemre készített, hogy a velük való bánásmódban haragját és hatalmát megismertesse; némelyeket pedig eleve dicsőségre rendelt, hogy rajtuk viszont az Ő irgalmának dicsőséges gazdagságát mutassa meg. (L. Róm. IX. rész.) Harmadszor pedig azt jegyezzük meg erről az Isten örök tanácsában a választottak számára eleve elvégzett megigazulásról, hogy az az idők folyamán valóban birtokába jut az Istentől kiszemelt örökösöknek. Részben még földi életük folyamán, teljességében pedig az utolsó ítélet után az ő Uroknak örömében. (Máté 25- 21). Bűn, világ, Sátán, halál, élet, angyalok, fejedelemségek, semmi, de semmi nem másíthatja meg Isten üdvakaratának az Ő választottán való végbemenetelét. “Mert akiket eleveismert, eleve el is rendelte, hogy az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek,....... akiket pedig eleveelrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm. 8, 29-30). Boldog az, aki felismeri az Istennek iránta való jóakaratát és önként Ura felé irányozza életét. Szégyene és Isten előtt való biztos megalázkodása lesz annak, akit úgy kell magához vonnia, mint makrancos lovat, vagy csökönyös öszvért gazdájának (Zsolt. 32, 9). De azért oda jut és megmenekül, ha mindjárt úgy is, “mintha tűzön keresztül” (I. Kor. 3, 15). 2. A személyes (subjectiv) megigazulás egyenes következménye az elvinek (objectiv-nek). Ebben már az embernek is szerepe jut. Mindenekelőtt ő az, akinek az elvi megigazulás valóságos birtokába kell jutnia. Az ám, de bűnös ember, aki semmi igazán jó szolgálatot nem tett Istennek, aki, ha lelkiismerete egészséges, még csak szemeit sem meri az égre emelni, hogyan merészelné magáénak tulajdonítani annak a halálnak a jótéteményét, amelyet az ő bűne miatt kellett az Isten ama Bárányának elszenvedni?! Ezt bizony először el kell vele hitetni. Egészséges lelkiismeretű ember pedig senkinek sem
