Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-05-01 / 5. szám

8

terian és reformed egyházak hivatalos lapjában, az Amerikai Magyar Reformátusok Lapjában (amely különben nem a reformátusoké és mégkevésbbé a magyaroké) nagy, ömlengő cikket olvastunk Rev. Kenneth Millerről. Ez a Rév. volt eddig a presbiterian idegen-misszió “lelke,” most pedig felfelé bukva a Federal Council of Churches of Christ vezérkarába került. A cikk, melynek émelygős alázatu hangja egy Laky nevű magyar presbiterianus preachert sejttet szerzőül, többek között a következőket írja:

”Ő volt a lelke (Miller!) azoknak az értekezleteknek, melyeket a presbiterian magyar lelkipásztorok rendezni szoktak.... megnyugtató gondolat, hogy a protestánizmus központi vezérkarában is. van már egy férfi, akinek egyedüli gondja és kötelessége az, hogy a bevándoroltak hitéletét előmozdítsa.”

...Istenem, milyen nagy dolog is a megnyugvás! Szinte magunk is nyugodtabban aludtunk azon az éjszakán, amikor ezt a presbiterian pénzen, presbiterian vezéremberről irt gyönyörűséges, áradozó cikket elolvastuk....

Hanem másnap aztán már oda volt egy kicsit a nyugodalom. Véletlenül a kezünkbe került ugyanis a presbiteriánusok egyik zsinati jegyzőkönyve, amelyben őszinte megütközéssel olvastuk a következőket:

“A General Assembly 1921-ben a Commitee on Work in Europe által kiküldi Rev. Kenneth Millert Csehszlovákiába, hogy az ottani protestáns egyházakon segítsen. Velük együtt kiküldettek: Rév. Krenek és Dobius, továbbá Rev. Laky (!) és Svirny.” (1921. Min. 56. o.)'

Majd az 1922-es jegyzőkönyv igy számol be nevezettek csehországi szerepléséről (138-9 o.) : “A légionáriusok és nemzeti újjászületésünk”

volt a tárgya négy előadásnak. Drága vendégeink voltak Rév. Miller és Krenek. LAóbbi jól ismert, mint gondolataink és érzéseink (cseh gondolatok és cseh érzések!) ékesszavu tolmácsa. De ez alkalommal Rév. Miller részesült különös fogadtatásban. Ő igazi “Uncle from America” volt fiaink számára Szibériában, elkísérve őket vészben-viharban, hosszú utjokon Ukrainától Vladivosztokig. Mindenki úgy nézett rá, mint egyre közülük, különösen Jan Zyka harmadik ezredében. Úgy hogy a zizkov gyűlésen Miller ur méltán mondhatta, hogy ő maga is egy valódi Zizkovak. Egy légionárius küldöttség nagy virágcsokorral ajándékozta meg Mr. Millert, kit a cseh légió disztagjává avattak és forró szavakban köszönték meg Szibériában nyújtott szolgálatait. Előadásaik oly nagy hatást tettek, hogy előkészületek tétettek azoknak a köztársaság (cseh!) nagyobb centrumaiban való megismétlésére....stb.”

Kicsit szédülni éreztük a fejünket, amikor e fejezet végére értünk. Mert mi tudjuk, hogy kik voltak és ma kicsodák azok a cseh légionáriusok, akik közül valónak Rév. Miller olyan büszkén vallotta magát. Mi tudjuk, hogy ők voltak azok, akik a frontokon elárulták bajtársaikat; mi tudjuk, hogy ők voltak azok, akik orosz hadi fogságban Ukrainától Szibériáig elcsigázott, agyontört, védtelen magyar és református hadifoglyokat kínoztak, akasztottak, koncoltak fel és raboltak ki. Mi tudjuk, hogy az a gyalázat, amit ezek a minden emberiességből kivetkőzött, pénzzel fütött fanatikusok magukra kentek, hatszáz percentes farizeussággal sem mosható le. Mi tudjuk, hogy az első felvidéki megszállás alkalmával puskatussal verték véresre a magyarul beszélő gyermekeket. Mi tudjuk, hogy a magyar Felvidéken ma is tébolvodott dühvei puszti-