Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-05-01 / 5. szám

*

7

CSEH LÉGIONÁRIUSOK A MAGYAR MISSZIÓ ÉLÉN.

Irta: BORSY-KEREKES GYÖRGY

— Nincs igaza, kedves öcsém, egyáltalában nincs igaza. A mi magyar református hitéletünket és nemzeti karakterünket legkisebb mértékben sem befolyásolja az, hogy mi idegen denominációkhoz csatlakoztunk. Megtarthatjuk nyelvünket is addig, ameddig akarjuk.

— Tegyük fel, kedves bátyám, hogy ez igy van, bár ebben is kételkedem. Van azonban egy dolog, ami rendkívül fontos és ez az a letagadhatatlan körülmény, hogy az amerikai szekták feltűnő rokonszenvvel támogatják azokat felekezeteket és fajokat, amelyek ami egyházunknak és fajunknak esküdt ellenségei, sőt nemcsak a szekták, de az egyik legnagyobb felekezet — melyhez sok magyar gyülekezet is tartozik — mutat erre szembeöltő hajlandóságot....

— Nevetséges állítás, melynek alapja nincs. Maga, öcsém, ismeretlen még az itteni viszonyokkal. Azok az emberek, akik a magyar missziós munka élén állanak — mondhatnám — rajonganak a magyarokért.

— Engedjen meg, bátyám, de Ön meg ugv látszik, az európai helyzetet nem ismeri és nem látja azokat a világpolitikai manővereket, amelyek — sajnos — belekeveredtek a vallás ügyeibe is és amelyek bennünket, magyarokat és reformátusokat létünkben veszélyeztetnek. Arra a trükkre gondolok, amely — miértmiért nem? — a huszita-cseheket játsza ki a protestantizmus ideáljaiul s presbiteriánus pénzzel finanszírozza a Felvidék magyar reformátusságának tönkretételét, nem is szólva arról. hogy a becsületes és békés tótokat igyekszik a magyarság ellenségévé tenni.

— Ugyan, ugyan. Agyrém ez csak. Az idegen misszióval foglalkozó vezetők mindenike csak a lelki szükséget nézi és a világpolitikától oly távol áll, mint Makó Jeruzsálemtől. Különben pedig épen a csehekkel törődnek legkevesebbet....

......Ilyenforma, hosszabb beszélgetés folyt le e sorok írója és egy sok vihart látott amerikai becsatlakozott magyar református pap között. Utóbbi kézzel-lábbal védte a maga vélt igazát s nem titkolta azt sem, hogy erősen “green-horn”-nak nézi vitatkozó társát, mintahogy egészen indokolatlanul megmosolyogni szokták az uj bevándorlót. Akkor nem lett volna értelme a további vitatkozásnak. Azóta két esztendő telt el. A helyzet csak annyiban változott, hogy a presbiterian misszió itt Amerikában meg erőszakosabb lett s egy tollvonással akar máról-holnapra református egyházakat átfesteni presbiterian színre; a Reformed Church kezdi visszakövetelni azokat a pénzeket, amiket a csatlakozás idején csalogatóul a magyar ügyre költött; az episzkopálisok pedig egymásután engedik futni magyar egyházaikat, ahová épen akarnak.... A megszállott magyar vidékeken minderősebb lesz a “missziós” munka, mely hiveit a magyar reformátusok' soraiból szaggatja ki; Csonkamagyarországon mind gyakoribb az idegen vendégjárás, mely odairányul, hogy “térjetek meg ti pogány magyar reformátusok s legyetek olyanok, mint mi vagyunk Amerikában...” stb. És Ígérnek, és ígérnek, és ígérnek. És adnak, és adnak, és adnak.....a cseheknek.

Mindez pedig arról jut eszünkbe, hogy néhány héttel ezelőtt a presbi-