Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-05-01 / 5. szám
6 magyar papok ugyanis, azt hirdették (és hirdetik ma is) gyülekezeteiknek, hogy ide, vagy oda tartoznak ugyan, de azért ők magyar reformátusok, így állván a dolog, ha minden befolyástól mentesen csak a gyülekezetekre biznák a probléma megoldását, az egyesítés eszméjét meg lehetne valósítani. Az aztán megint más kérdés, hogy az igy önállóvá tett, önmagára utalt magyar egyházat hogyan lehetne meg is tartani. Az önállóságért fizetni is kell. Bele kell nyúlni a zsebbe mélyebben, mint eddig tettük. Ámde hány gyülekezetünk lenne képes arra, hogy külső segítség nélkül meg tudjon élni? Bizony, kevés. Tiszta vagyona csak egy néhánynak van, adóssága annál többnek. Miből fedezze a most is súlyos adósság terhe alatt nyögő gyülekezet a függetlenség által tetemesen megnövekedett kiadásokat? Az volna rá a felelet, hogy nagyobb áldozatkészségből. Igen ám, de itt meg az a nagy baj, hogy mi magyarok vagyunk, akik őseink nemes példáját követve az első fellángolás hatása alatt könnyen elkiáltjuk, hogy “életünket és vérünket”, de ugyancsak őket követve azt is hozzáfűzzük nagyon hamar, hogy “de zabot nem adunk.” A tervezett független magyar egyház a gyülekezetek részéről több hitet, kitartást, nagyobb áldozatkészséget, a papok részéről több jóakaratot, több munkát, lemondani tudást és nagyobb lelkesedést tételez fel, mint amennyi a jelen körülmények között általánosságban megvan. Le lehet-é ezt győzni? A helyzet ma az, hogy csak azok a gyülekezetek lehetnek teljesen függetlenek, amelyek anyagilag is függetlenek. Ámde mit tegyenek azok az egyházak, amelyek nincsenek ilyen szerencsés körülmények között, de amelyek szívvel lélekkel szeretnének függetlenek lenni s ennek megvalósithatása előtt semmi más akadály nincs, csak az anyagi gyöngeség? Ilyen egyház is van, ha több nem, egy. Tud-é alapot teremteni a F. A. M. R. E. arra, hogy ilyen egyházaknak nem ajándékot, hanem kölcsönt nyújtson tisztességes kamat mellett? íme, egyéb akadály mellett előjön a pénz kérdés is, amelynek hiánya miatt már sok nagy és nemes eszme bukott meg. A fenti nehézségek olyan természetűek, amelyeket minden gondolkozó református ember jól ösmer Amerikában s ha becsülettel vallja magát magyar reformátusnak, mélységesen fájlal is. Ha elegendő hitünk volna, legyőzésük nem volna lehetetlen, de nálunk sok helyütt a hit körül is bajok vannak.... Létünket eme gyökeresen érintő kérdés megoldásánál a magunk s emez egyesülést szivből óhajtó, érte dolgozó és imádkozó amerikai magyar reformátusok erején kívül hazai egyházunk támogatására is szükség volna. Erőteljesebb, nyomatékosabb, talán hivatalosan jövő hangsúlyozása kellene annak, amit épen legnevesebb egyházi férfiaink — jól eső elégtételként azoknak, akik ezt kezdettől fogva tudták, látták s akik emiatt kellemetlenséget is bőven szenvedtek — már kezdenek hangoztatni, hogy az amerikai magyar reformátusok egyházi életének háború utáni irányítása az itteni viszonyok nem eléggé alapos ismerése és téves információk alapján történt. Ezt kellenne hazai egyházunknak szeretettel tudtára adni a magyar munkát végző amerikai denominációknak és a becsatlakozott gyülekezeteknek. Akkor talán testet öltene az eszme, amelyben magyar református vallásunknak egyedül van mentsége Amerikában.